Borvidékek

A mintegy 5000 hektár területű Egri borvidék a Bükk-hegység dél lankáin terül el. Fekvését tekintve (északi szélesség 47°90') a világ legészakibb szőlőtermő területei közé tartozik, és ez az adottság nagyban meghatározza a telepíthető szőlőfajtákat és a készíthető borok stílusát. A borvidék éghajlata az országos átlagnál hűvösebb és szárazabb, a kontinentális klímára jellemző változékonyság azonban mérsékeltebb, köszönhetően a Bükk hegyvonulatainak, melyek a területet megvédik az északi, hideg légáramlatoktól. A legtöbb napsütés a szőlő érése szempontjából különösen fontos nyár végi-ősz eleji időszakban jellemző. A talaj rendkívül változatos, legnagyobb részt vulkáni eredetű riolittufa, amely más, pozitív tulajdonságai mellett, viszonylagos puhaságának köszönhetően azt is lehetővé tette, hogy lenyűgöző hosszúságú és összetettségű pincerendszereket vájjanak bele a borvidék szinte teljes területén. Meg kell említenünk, hogy Egernek van egy sok szempontból elkülönülő, egyszersmind kiemelkedő adottságú területe, a Nagy-Eged, amely lassan a borvidék kultikus tisztelettel övezett termőhelyévé válik. 501 méteres magasságával a Nagy-Eged-hegy hazánk legmagasabban fekvő szőlőtermő területe, egyedülállóan meszes talaja, déli fekvése és szinte mediterrán klímája mind arra predesztinálják, hogy nagy borok szülőhelye legyen. Szerencsére néhány, a terroir megkülönböztetett szerepében hívő egri borász, Bukolyi László, Lőrincz György, a Gál és a Monarchia Pincészet, az utóbbi években ismét művelésbe vonta a '70-es évek óta elhanyagolt területet, és első, innen származó boraival bizonyította is a hegy kivételes adottságait.

Az Egri borvidék óriási lehetőségeit többek között az adja, hogy egyaránt alkalmas magas minőségű fehér- és vörösborok készítésére. A múltban Eger elsősorban vöröseiről, ezek közül is a bikavérről volt híres (majd később hírhedt). A legalább három, a borvidéken engedélyezett szőlőfajta házasításával, szigorú szabályok szerint készülő bikavér, a termelők minőség melletti elkötelezettségének köszönhetően, az utóbbi években kezdi visszanyeri egykori fényét, egyre több tétel mutatja a bikavér valódi, közepesen testes, szép savú, gyümölcsös-fűszeres arcát. A bikavér gerincét, egyben a borvidék kékszőlőinek zömét, a kékfrankos adja, mellette fontos vörös alapanyag még a portugieser, a zweigelt, a pinot noir és a cabernet franc. Az illatos, lendületes savú, szép egyensúlyt mutató fehérborok főként olasz rizlingből, leánykából, chardonnay-ból és muscat ottonel-ből készülnek. Az utóbbi időben egyre több fahordós erjesztésű és érlelésű, testes, komplex fehér házasítással is találkozni.

Eger környékén szőlőműveléssel az Árpád-házi királyok ideje óta foglalkoznak, s mint hazánk sok más borvidékén, a borkészítés meghonosításában és fejlesztésében itt is meghatározó szerepet játszottak a külföldi, elsősorban Franciaországból érkezett szerzetesrendek és az egyház. A török időkig errefelé csak fehérszőlő termett, az ottománok elől menekülő rácok hozták magukkal a vörösbort adó fajtákat (pl kadarka) és a szükséges technológiát (héjon erjesztés). A filoxéra Egerben 1886-ban jelent meg, és szinte teljesen kipusztította az ültetvényeket. A kékszőlő fajták zöme a vész utáni újratelepítések során került a borvidékre. A rendszerváltás előtti évtizedek sajnos Egerben is az alacsony szakmai színvonalú nagyüzemi szőlőtermelésről, és a nagy mennyiségben, rossz minőségben előállított asztali borokról szóltak. Ez a tendencia azonban az elmúlt néhány évben szerencsére megfordult, a gombamód szaporodó, minőségorientált, folyamatosan kísérletező és a világra nyitott családi pincészeteknek és a Magyarországon szinte egyedülálló borvidéki összefogásnak köszönhetően Eger mára az egyik legizgalmasabb és legsokszínűbb boros régiónkká vált.