Az évtizedes álmából az utóbbi években ébredező Pannonhalma-Sokoróaljai borvidék a maga 745 hektárjával második legkisebb borvidékünk. Hűvös, de kiegyenlített klímáját a Bakony és a Győri-medence alakítja. Átlagos hő- és fényviszonyok jellemzik (a napsütéses órák száma 2000), a közepes mennyiségű csapadék (500-600 mm) eloszlása egyenletes. A szőlőtermesztés főleg löszön és pannon üledéken kialakult, magas mésztartalmú barna erdőtalajokon, barnaföldeken zajlik. Az ültetvények a szelíd dombok keleti, nyugati-délnyugati és déli lejtőin találhatók, a fekvések sokféleségének köszönhetően igen változatos mezoklímák alakultak ki.
A borvidék elsősorban illatos, magas extrakttartalmú, jó savú, karakteres fehérborairól híres, melyek a terület jellegzetes szőlőfajtáiból, olasz rizlingből, traminiből, Müller-Thurgau-ból, Királyleánykából, újabban pedig chardonnay-ból, sauvignon blanc-ból és szürkebarátból készülnek. Főként a Pannonhalmi Apátsági Pincészet munkájának köszönhetően azonban az is bebizonyosodott, hogy a vidék alkalmas karcsúbb, kifinomultabb és alapvetően gyümölcsös karakterű vörösborok készítésére is (pinot noir, cabernet franc).
Mint a Dunántúl számos borvidékén, így a Pannonhalma-Sokoróaljai borvidéken is a szőlőtermesztés kezdete a római korra vezethető vissza. Szent István király pannonhalmi alapítólevele (1002) az első írásos emlék, amely már utal a bortermelésre. Az évszázadok során aztán a szőlőtermesztés széleskörű elterjesztésében nagy szerepük volt az olasz és francia telepeseknek, valamint a különböző szerzetesrendeknek is. A török uralom alatt, amikor Pannonhalma mint végvár többször gazdát cserélt, a szőlőültetvények tönkrementek, eltűntek a vidékről. A borkészítés új lendületet a XVIII. században kapott, majd a filoxéra pusztítása után az 1990-es önálló borvidékké nyilvánítással, illetve a Pannonhalmi Apátsági Pincészet, mint a borvidék meghatározó szakmai központjának 2003-as megalakulásával kezdődött meg a vidék szőlészeti-borászati történetének új és egyben rendkívül sikeres korszaka.