Borvidékek

A borvidéki rangra csak 1998-ban emelkedett, 3145 hektár termőterületű, három körzetből (tolnai, tamási és völgységi) álló Tolnai borvidék szőlő- és bortermelése korántsem új keletű. A szőlőtermesztés kezdeteiről ugyan pontos ismeretekkel nem rendelkezünk, de mérvadó következtetések szerint hagyományai jó néhány évszázadra tekintenek vissza. A tolnai szőlők többnyire enyhe lejtésű, délies kitettségű, védett domboldalakon, lankákon létesültek. A borvidék legfontosabb, szinte egyedülálló felszíni képződménye és így leggyakoribb talajképző kőzete a lösz. Rétegvastagsága egyes helyeken, például Hőgyész környékén, eléri a 70 métert is.

A Tolnai borvidéket ökológiai adottságai fehér- és vörösbor-termelésre egyaránt alkalmassá teszik. Jelenleg a fehér és a kék szőlők aránya 60%-40%. Előbbiek közül a chardonnay, utóbbiak közül pedig a kékfrankos a legelerjedtebb. Rajtuk kívül fontosabb szerepet játszó fajták még a zöld veltelini, az olasz és a rajnai rizling, a Müller-Thurgau, a királyleányka és az irsai olivér, valamint a zweigelt, a merlot, a cabernet sauvignon, a portugieser és a kadarka. Az újabb telepítésekben azonban a bordeaux-i fajták és a pinot noir kerültek előtérbe.

A borvidék változatos ökológiai viszonyai ellenére a borok alapvetően hasonló karakterűek, bennük inkább a fajtajelleg domborodik ki, semmint a terroir adta egyedi vonások. A fehérborok illatosak, íz- és zamatanyagokban gazdagok, harmonikus savszerkezetűek. A vörösborok leginkább a szőlőből származó, elsődleges aromákat mutatják, a könnyedebb, gyümölcsös stílust képviselik. A vidék különösen alkalmas rozé és siller borok készítésére.