Vega Sicilia Unico

2005 december 29, csütörtök

A liftből kiszálló elegáns vendégek olyanok voltak, mint a színészek, akik egyszer csak a függöny előtt állnak. Nem tudom, hogy mit csináltak, mielőtt színre léptek. Stuart Mária, Othello vagy Hamletként jelennek meg, de lehet, hogy röviddel azelőtt a kulisszák mögött még elszívtak egy cigarettát, óvatosan, nehogy elkenjék a sminkjüket (ez különösen az Othellót alakító színész számára lehet kihívás). Talán néha türelmetlenül bal csuklójukra pillantanak, de hiába, órájukat az öltözőben hagyták, hogy azt a látszatot keltsék, mintha más korban, mások lennének.
Vajon miről beszélgetnek most vendégeim? Megpróbálják kitalálni, hogy milyen vendéglőt választottam? You never have the second chance to make the first impression, az első vacsorameghívás sokat elárul a vendéglátóról és a vendégekről egyaránt. Az, hogy a meghívottak mit gondolnak vendéglátójukról, előtte derül ki. Fukarnak, nagyvonalúnak, nagyképűnek vagy elegánsnak tartanak-e. Hiányoznak azok a pillanatok, amikor nem vagyunk jelen. Nem halljuk a beszélgetéseket, amelyekben rólunk van szó. Hátunk mögött kritizálnak, bírálnak, vagy elítélnek-e minket. Netán dicsérnek - ez valószínűleg a legritkábban fordul elő. Ez a norma, ezért tartjuk gonosznak azokat, akik nem rejtik véka alá véleményüket. Nem hazudoznak, szemünkbe is azt mondják, amit gondolnak. Kegyetlenek, hajtogatjuk ilyenkor magunkban.
A fiatal házaspár - feleségem barátai -, akikkel a hollandiai Maastrichtban töltöttük a hétvégét, ilyennek tűntek. A férfi a magyar médiaipar egyik vezetője, felesége művészettörténész. Társadalmi rangjuk ellenére nyitott, érdeklődő, őszinte emberek. A hotel halljában vártam rájuk. Általában hamar elkészülök. Néhány napos kiruccanásokra kézicsomaggal utazom, így nem kell gondolkodnom, hogy mit veszek fel. Néztem a vacsorára készülő vendégeket. Sötét öltönyös, ősz halántékú urak, kosztümös, kisestélyis érett hölgyek. Valószínűleg mindannyian a TEFAF-ra, a világ egyik legrangosabb műtárgyvásárára érkezhettek. Februárban különben nincs mit keresni ebben a több szempontból is történelmi városban. Túl rossz az idő ahhoz, hogy ókori köveket nézegessen az ember.

A TEFAF-ra először a feleségem kedvéért jöttem. A vásárcsarnok labirintusában egy napig kísérgettem. Eleinte én is a festményeket és a szobrokat nézegettem, egy idő után azonban nem a kiállított és megvásárolható alkotások érdekeltek. Feleségemet figyeltem, ahogy percekig egy-egy Monet-t, Manet-t, Pissarót, Sisslyt, Noldét, Kandinskyt, Chagallt, Dalit vagy Giacomettit bámul. Az alkotók műveit nagyobb gyűjteményekben, Párizsban, Londonban, Madridban és New Yorkban is megtekintettük. Itt azonban olyan áhítattal nézte, mint aki arra készül, hogy egyiket-másikat hazavigye és együtt éljen a műalkotással, mint egy közeli családtaggal. A látogatók egy része, az amerikai és európai pénzarisztokrácia megtehette, mi nem. Másnap már nem zavartam feleségem csendes örömét, egyedül bóklásztam a műalkotások között. ÉletAzon elmélkedtem, hogy gondoltak-e arra a halhatatlan művészek, mi történik haláluk után. Csak Daliról hallottam, hogy betegágyán még szignált csaknem ezer üres lapot. Érdekelte-e őket, hogy műveiken keresztül örökké fennmaradnak? Milyen a túlvilág?, milyen lehet, ha halálunk után mindenre emlékezünk - még arra is, amit nem tudtunk soha, de velünk kapcsolatos, vagy közünk volt hozzá? Elviselhetetlen!
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a festményeken felismerek egy-egy arcot. Olyanokat, amelyeket csak egyszer láttam. Egy koldust, akinek aprópénzt dobtam a kalapjába, anélkül, hogy a szemébe néztem volna. Egy elegáns asszonyt, aki a repülőgépen ült mellettem (melyik járaton, nem tudom már), de soha többet nem találkoztam vele. Egy postás vonásai tűntek fel, aki egy lényegtelen táviratot hozott, nem emlékszem a tartalmára, még csak arra sem, hogy kitől kaptam.
Megismétlődtek bennem azok a végtelen percek, amelyeket várakozással töltöttem: egy repülőtéren a csatlakozásra várva, vagy egy múzeum bejáratánál sorban állva. Ismét éreztem azt a szörnyű unalmat, ami mindig akkor fogott el, amikor bőröndbe rakosgatom a ruháimat, hogy később ismét kicsomagoljam. Éreztem, hogy bujkál bennem az az idő, ami nem számít, amit holtidőnek neveznek. Városok képei tűntek fel, amelyeken egykor átutaztam, de mielőtt tovább mehettem volna, sétálással múlattam az időt. Később aztán kitöröltem emlékezetemből. Majd olyan városokat láttam, amelyekben csak a munkám miatt fordultam meg: Hamburg, Basel, Las Vegas, Manchester, Logroňo. Végül láttam magam Maastrichtban is. És még mindig csak délután volt. A pultról elvettem egy Relais&Chateaux vendéglő- és hotelkalauzt, több holland kastélyszállót és jó vendéglőt találtam benne. Az estéket azután ezekben az elegáns, kitűnő konyhájú vendéglőkben töltöttük. Feleségemnek nem árultam el ismereteim forrását, így a környéken ajánlott vendéglők meglátogatása után méltóságteljesen nyugtáztam dicséretét. Maastricht környékén már nem szolgálhattam újdonsággal, a legközelebbi étterem a kalauzban kilencven kilométerre volt. A mediterrán konyha remekeivel kecsegtetett: provence-i hallevessel, bazsalikomos vízben főtt homárral, Sariette módra elkészített báránygerinccel. Pincéjében megtalálhatóak a legjobb olasz, francia és spanyol borok. A falakat a tulajdonos gyűjteményének holland mesterei díszítik, így feleségem és barátnője is örömüket lelik a kirándulásban. A férfiak majd a borok gyönyörét élvezik - gondoltam. Felálltam. Kissé türelmetlenül jártam körbe a hallt, szívtam magamba az édes, nehéz parfüm illatát, amilyet elegáns hotelekben mindig lehet érezni. Az érett hölgyek illata - gondoltam -, azoké, akik már abban a korban vannak, hogy párjuk vagy ők ki tudnak fizetni éjszakánként néhány száz eurót. Ők használják Cartier drága, elegáns parfümjét.
Begomboltam klubzakómat, ami igen ésszerű ruhadarabnak bizonyult utazásaim alkalmával. Bármikor viselhető, napközben kék csíkos inggel, reggel nyakkendő nélkül, csak díszzsebkendővel, este fehér inggel. Egy jó minőségű sötétszürke nadrágra van szükség, és néhány napra megoldottad az öltözködést.
FilozófiaCsak akkor vallottam be, hogy a vendéglő egyórányira van, amikor a navigációs komputer kongó hangja az autópálya felé irányított. Nem akartam, hogy az egésznapos nézelődésben kimerült és éhes vendégeim eltántorítsanak célomtól. Provence-i hallevest és bazsalikomos vízben főtt homárt szerettem volna enni. Ettől reméltem egy kis napsütést a hosszú, véget nem érő magyar télben. Feleségem azonnal megjegyezte; valószínűleg azért választottam ezt a vendéglőt, mert ez a legdrágább. A segítség jól jött, de korán, túl messze volt a bizonyíték. Szerencsémre barátnője a segítségemre sietett, és kiselőadást tartott a vásár kortárs képeiről. Férje - maga is gyűjtő - lelkesen bekapcsolódott a beszámolóba, de néha azért megjegyezte, hogy ihatnánk már egy korty bort. Különben türelmesen viselték a hosszú utat. Nem árultam el, hogy szeretném meglepni őt egy olyan fajta borral, amilyet még soha sem ivott.
Már az autópályáról látszott Heeze kivilágított középkori óvárosa. A leírás szerint vele szemben kell lennie úti célunknak - gondoltam, de követtem a navigációs komputer utasításait. Amikor beléptünk, megdöbbenve láttam, hogy a vendéglő megtelt. A bejárat felé siető fiatalember, aki úgy nézett ki, mint a brókerek a londoni Cityben, széttárt - bocsánatkérő - karral fogadott. Sajnálkozásában még köszönni is elfelejtett. Olyan arckifejezést öltött, mintha távoli rokon hozzátartozóinak kondoleálna. Érdeklődött, hogy milyen néven foglaltunk asztalt. Bemutatkoztam: Sol Y Mozi. Nevemnek, Solymosi, német nyelvterületen, de Hollandiában is ezt a formáját tudták a leginkább megjegyezni és rögzíteni. Talán ha Solymárnak hívnának (Sol Y Mar, spanyolul nap és tenger), akkor nagyobb sikerem lenne, de ebben az esetben az sem segített volna. Bólintott, a pult mögé lépett, és egy nagy könyvet böngészett, mint aki tudja, hogy nem fogja megtalálni azt, amit keres. Tanácstalanul néztem vendégeinkre, de amikor rajtakaptam magam, összehúztam a szemöldököm és bólogattam, mint aki biztos, hogy csak egy félreértésről lehet szó, és mindjárt helyreáll a rend. A színjáték valószínűleg csak annyira volt meggyőző, mint amikor egy kiadós vacsora után elutasították a hitelkártyámat, mert nem volt rajta fedezet. Így próbáltam a helyzeten úrrá lenni. Ahogy akkor első randevúnkon a későbbi feleségem azt mondta, hogy van nála készpénz, most is ő vigasztalta a társaságot. "A hotelben is nagyon jó az étterem" - mondta úgy, hogy a hangsúly élét csak én éreztem. Miért nem foglaltam, bosszankodtam. A fiatalember, kitalálva gondolataimat, hozzánk lépett, és mintha tragikus félreértésről lenne szó, szabadkozott:
- Sajnos nem találok bejegyzést az ön nevével. Nálunk hónapokra előre kell foglalni, talán egy másik napra jegyeztük be megtisztelő látogatásukat. - Mennyivel jobban hangzik, mint azt, hogy menjenek a fenébe - gondoltam, de nem tágítottam.
- Szívesen segítek - ajánlkoztam -, nézzük meg együtt a bejegyzéseket.
- Sajnálom, de nem mutathatom meg önnek - mondta -, ha azonban elfogadják ezt az asztalt - mutatott a pult mögé, valószínűleg a várakozóknak szánt terítetlen asztalra -, akkor megtisztelnek jelenlétükkel.
Vállam felett a feleségemre néztem. Lemondóan legyintett.
- Mindegy, csak jó bor legyen. - szólalt meg hátam mögött a vendégem. Bólintottam.
ValbuenaMég le sem ültünk, máris elegáns pincérek hada vett minket körül, és az asztal megtelt drága Wedgwood-porcelánokkal vékony falú Riedl kristálypoharakkal és Auerhahn címeres ezüst evőeszközökkel. Még el sem helyezkedtünk a kényelmetlen székeken - a vendéglőben öblös karosszékekben ültek a suttogva beszélgető ínyencek - már a kezünkben volt az étlap. Magamhoz vettem a bőrkötéses borlapot, amelyet úgy nyújtott át a somelier, mint a kolostorok mélyén féltve őrzött középkori kéziratot. Vendégeim várakozással teli kíváncsisággal néztek rám. Most kompenzálnom kell a hosszú út és a kellemetlen helyzetet okozta megpróbáltatásokat - gondoltam. Ki sem nyitottam a borlapot. Tenyerem a domborműves fedőlapjára tettem, és hangosan csak annyit mondtam: Vega Sicilia.
Mindezt úgy, ahogy a roulettasztalnál az utolsó pillanatban már a rien ne va plus után egy ezer eurós zsetont dobnék az asztala. A somelier már néhány lépésre volt az asztaltól, de rögtön megfordult és visszasietett.
- Jó választás uram - helyeselt elfogódottan, és anélkül, hogy megkérdezné, milyen ételhez kérjük, hozzáfűzte - 1995-ös Valbuenat? A Valbuena 5, Vega Sicilia, Spanyolország legjobb borvidékén, a Ribera del Dueroban működő pincészet legfiatalabb bora. Kitűnő kísérője a leveseknek és zöldséges ételeknek, mint a porrusalda (baszk zöldséges hal), tojásos "lecsó", a zöldbabos májpástétom; a szárnyasoknak, vagy az ürünek, a grillezett húsoknak, nyúlhúsnak, pörkölteknek, párolt húsoknak, zöldséges rizsnek, a nyárson sült vagy bográcsban készült báránynak vagy homárnak. UnicoFeleségemre néztem, aki megrántotta a vállát, vendégeim kedvesen mosolyogtak, mint akik nem tudják, hogy miről van szó, és bólogattak.
- Nem - válaszoltam rövid hatásszünet után. - Nem, 1973-as Unico - mondtam, és közben átvillant az agyamon, hogy megér-e vajon a kezdeti körülmények javítása hozzávetőleg ötszáz eurót. Volt azonban a választásomban némi önzés is. Ez a vörös referencia bor a birtok legrégebbi szőlőtőkéiről származik, összetevői a tempranillo, a merlot és cabernet sauvignon. Bár régi bor, életerejét a savak remek arányának köszönheti, melyet csiszolt alkoholtartalom tesz teljessé. Élénk, intenzív érett cseresznyeszíne a mindig teljes bor jellemzője. Aromájában kiemelkedő a fa pörkölt íze, mely az oxidatív fejlődés éveinek barrikolt mandula aromájával keveredik. A legjobb bordói borok: Pauillac, Mouton Rotschild, Saint Emilion nem okoznak ilyen élvezetet. Megérte. A sommelier úgy távozott, ahogy csak a pápai audiencia után láttam a hívőket kilépni a Szent Atya rezidenciájának ajtaján. Nem mondott semmit, csak meghajolt és lassan, kenetteljesen hátrált. Körülnéztem. Vendégeimre nagy hatással volt a jelenet. Connaisseur-i arckifejezéssel bólogattak. Feleségem, hogy oldja a hangulatot, viccesen megjegyezte: Ismeritek Ferenc hóbortjait - és megbocsátóan mosolygott. Csendben nézegettük az étlapot. Egy elegáns, ősz hajú férfi állt meg az asztalunk mellett. Olyan volt, mitn a TEFAF-on a valódi vásárlók egyike.
Kóstolás
- Van Gaalen - hajolt meg méltóságteljesen.
- Sol Y Mozi - pillantottam fel az étlapból.
- Én vagyok a vendéglő tulajdonosa - közölte. - Megtisztelnek, ha elfogadják a törzsvendégeink számára fenntartott asztalt - tette hozzá, és a vendéglő sarkába vezetett, amely nem volt látható a bejárattól. Amikor leültünk, a szomszéd asztaltól Michael Cain mosolygott ránk. A Vega Sicilia Unicot személyesen Van Gaalen úr dekantálta Jó választás volt, mondták vendégeink és a földig érő ablakokon keresztül a kivilágított középkori városra meredtek úgy, mint akik is nem értik, mi történik velük. Elégedetten néztem arcukat és közben ízlelgettem az ódon, de tiszta fa széles íz skáláját, mely a száraz tannin és a tölgy enyhe keserűségével, valamint az alkohol szellőnyi könnyedségével keveredett.

2005/12/29                                                     (Tolvaly Ferenc)