„Párbajtőrvívónak készültem. Húsz éves koromig minden a sportról szólt. Aztán egyszer egy vasárnap délelőtt céltalanul kapcsolgattam a tévét, az egyik csatornán pedig egy Jimi Hendrix frizurájú ember beszélt valamiről. Lekötött, amit mondott, nem kapcsoltam tovább. Sőt, egyre jobban figyeltem. Az idősebb Figula Mihály beszélt. Szinte megvilágosodásként csapott belém: ha ez az ember borász, akkor én is az akarok lenni.

A szakmát alulról akartam elkezdeni megtanulni. Az Általános Vállalkozási Főiskola után a Kertészeti Egyetem szőlész-borász szakmérnök képzésén végeztem, a diploma után pedig oda jelentkeztem, ahol pincemunkást kerestek. Egy rövid ideig (itt a szomszédban) Nyári Ödönnél is dolgoztam, akkor kezdtem el figyelni erre a területre. 2012-ben Új-Zélandon szüreteltem, a közel egy napos hazaútról éjszaka érkeztem meg Tapolcára, másnap reggel pedig itt álltam, hogy találkozzak az akkori tulajdonossal. Ez a terület, ahol állunk, nagyon jó a kéknyelűnek. A hajnali nap hamar besüti, a délutáni viszont korán lebukik a hegy mögé, nem melegíti sokáig. Egyébként már a szakdolgozatom témáját is ez adta, így szólt a cím: A kéknyelű fajta komplex elemzése. A kéknyelű szívem csücske, a mustja pedig finomabb, mint bármelyik másé.

A nagypapám fontos személy az életemben, a kíváncsiságomat biztosan tőle örököltem. Az Iparművészetin a textiltanszék vezetője volt, élete során pedig összesen 8-9 gobelint készített. Ezekből összesen 4 darab maradt a család tulajdonában. Rögtön tudtam, hogy ezek adják majd a borok címkéit.”