25 évesek lettünk

Két nagyon jó borral ünneplünk.

Amikor – szokásunkhoz híven jó későn – eszünkbe jutott, hogy milyen fontos év az idei, olyan bort kerestünk, ami igazán közel áll hozzánk, és ami ebben a formájában megismételhetetlen. Végül nem is egy, hanem két bort választottunk.

 

Légli Ottó volt az első olyan borász, aki a Bortársaság számára bort készített: egy Pinot Blanc-t az 1993-as évjáratból. Az egyik borunk az ünnepléshez az ő, majdnem öt év érlelés után degorzsált Villa Boclar pezsgője.

Választottunk egy másodikat is, az Oremus-tól, akikkel szintén a kezdetektől együtt dolgozunk. A Vega Sicilia tolcsvai birtokán Bacsó András örök kutatását, megújulását, nyitottságát tükrözi ez a rendhagyó zempléni vörösbor.

 

De ezek a borok nemcsak az ünneplés miatt fontosak, hanem azért is, mert ebben a formában megismételhetetlenek és kevés készült belőlük. Egyedi címkével kerülnek a Bortársaság polcaira, és nagyon bízunk benne, hogy akik megkóstolják, velünk együtt szívesen emlékeznek majd erre a fantasztikus 25 évre.

 

 

Felidéztünk és megírtunk néhány történetet, amelyekről korábban még nem beszéltünk. Kimaradt jelenetek, DVD extrák.

 

  

New Kids

Egy nagyon jó barátom, Nick - aki akkor a Financial Times budapesti tudósítója volt - mutatott be Tomnak és Peternek 1993 szeptemberében. Nick volt az, aki lebeszélt róla, hogy egy nagy pénzügyi cég állásajánlatát elfogadjam. Angolt tanítottam, jól elvoltam.

Nick mesélt a Budapest Wine Society-ről, ami pár hónapja indult, Peter és Tom csinálja „hobbiból”. Havonta egy borkóstoló, mindig más helyszínen, szinte kizárólag itt élő/dolgozó „expat” társaság. A dolog annyira népszerű lett pár hónap alatt, hogy kellett segítség. Megkérdezték, tudok-e valamit a borokról, mondtam, hogy sokat jártam borboltokba Angliában, ennyi. Felvettek, kaptam egy bakelit vonalas telefont, heti egy-két napot dolgozgattam, 20 ezer forint volt a fizetés és rendkívül bírtam az egészet. Aztán beindult lassan minden. Először a házhoz szállítás, aztán az első bolt a Batthyány utcában, majd az első éttermi rendelések, Kacsa, Náncsi Néni, Café Kör, Fausto, Lou Lou…

Alapjában véve mi olyan „new kids” voltunk a boros világban a 90-es években. Kedves arcok, meg a külföldi vevőkör meg a lelkesedés, de azért kívülállók. Az akkor nyíló új éttermek ugyanarra a vevőkörre építettek, velük hamar jó kapcsolatot alakítottunk ki, de az olyan helyek, mint a patinás Gundel, talán kevésbé gondolt bennünket komolyan. Nagyon nagy nap volt, amikor a Gundel leadta az első rendelést nálunk, azt gondoltam, hogy most már mi is megérkeztünk.

Az öcsém Kínában tanult évekig, állami ösztöndíjjal. Sokáig nem beszéltünk, ezért nem tudhatta, mi történik velem. Aztán egy nap csengett a telefon, hogy megérkezett. Kimentem elé az Engels téri buszállomásra a zöld Renault 4-essel, rajta a Budapest Wine Society logóval. Hosszú haja volt, hosszú időt töltött Tibetben is. Sokat beszélgettünk, ekkor tudta meg, hogy végül nem matematikát tanítok, hanem borozok.

(1993)
Tálos Attila

 

 

A legendás borbolt a Batthyány utcában

1993-1994-ben Tom irodájának a konyháját, kb. 10 nm-es „pincéjét” használtuk. Meg a fénymásoló gépet, telefont. Oda jöttek a borászok, hozták a 10-20 karton borokat. Aztán egy idő után sok lett Tomnak, amikor jobban beindultak a rendelések.

Az Expressz apróhirdetéseit néztem, helyet kerestem, valami raktár-irodaszerűséget. Mivel a „tagok” többnyire Budán laktak, az első kerület volt a fejemben. Egy ideig egy bőrdíszműves nyakára jártam a Mikó utcában, de végül úgy döntött, mégsem zárja be a műhelyét. Aztán jött a Batthyány utca. Az Állami Képzőművészeti Vállalat papírraktára volt. Ez jó jelnek tűnt, merthogy - gondoltam - száraz a hely.

Az azóta már régen lebontott Vörösmarty téri központban kerestem fel a vállalat igazgatóját és megegyeztünk, hogy eladják a bérleti jogot, azt hiszem egy millió forint volt, sok pénz. Ezt Tommal összedobtuk, én a családtól meg a barátnőmtől kaptam kölcsönt. Így indult az első boltunk. Azt hiszem, legendás hely lett belőle.

(1994)
Tálos Attila

  

 

Aki 130-nál elalszik

Van egy fantasztikus fotósunk, úgy hívják, Miklóska. Igazából Miklóska Zoltán, de csak Miklóska. Köszönteni is december 6-án szoktuk. Nekem a második feleségem. Pontosabban második anyósom, mert amikor vidékre megyünk - márpedig mindig megyünk - a Miklóska ott ül az anyósülésen, elegánsabban a jobb egyen. Úgy védekezik a sajátos vezetési stílusom ellen, hogy bizonyos helyzetekben elalszik. 130-nál nem bírja már a nyomást, lehunyja a szemét, ha egyszerre telefonálok, eszem és megbeszélek a hátul ülő kollégával. Pedig biztos, hogy ötszázhoz közelít az együtt töltött napok száma Battonyától Nemesmedvesig. Annyi borásznál járt már velünk, hogy néha ő is kérdez helyettünk. Enni sem kér. Néha egy kávét. Meg reggelit, induláskor. Esetleg egy ebéd, egy-egy jó vacsora a szerencsi Buffalóban a tokaji évjáratkörkép negyedik napján, holtfáradtan, vagy Udvariban a lángososnál, a Szent György-hegyre menet.
(2009 óta folyamatosan)
Kovács Gergely

 

 

Szimpli red

A Batthyány utcában egyik késő este teherautójával elállta az utat Zunnert Csaba, Bock József szállítója: meghozta a bort. Tálos Attilával és Tálos Gáborral hárman lázasan pakoltunk, hogy ne tartsuk fel túl sokáig a forgalmat. Attila közben betette a Holding back the years című számot, egy számomra addig ismeretlen előadótól. Egyből beleszerettem Simply Red zenéjébe, rongyossá hallgattam minden számát, igazi rajongója lettem.

5 évvel később Mick Hucknall, alias Simply Red betévedt a bazilikai borboltunkba, ahol én voltam akkoriban a boltvezető. Felismertem és alig hittem a szememnek. Jobban izgultam, mint az első randimon. Csupaszív ember volt, mosolygós, érdeklődő és nagyon angol. Otthon volt a szakmában, 20 percet beszélgettünk borokról. A végén ajándékba adtam neki egy palack Degenfeld Andantét, egy „perfect pairing with goose liver” mondat kíséretében.

A látogatás végén készült kettőnkről egy közös fotó a Nokia 3210-esemmel. Ezt a képet később egy barátom véletlenül letörölte a számítógépemről. Maradt az emlék, de azt már senki sem tudja kitörölni a fejemből!

(Valamikor a 2000-es évek elején...)
Csorba Gábor, 'Csocsó'

 

 

"Ön szakembernek tűnik"

Ki hinné, de az eladás, főleg ha a kényelmi szektorban (bor, kávé, ilyesmik) dolgozol, olyan, mintha oroszlánidomár lenne az ember: folyamatosan figyelni kell és még így sem tudod pontosan, mi fog történni.

Ez is ilyen volt, átlagos keddi nap, mikor besétált a boltba, jólfésülten egy elegáns úriember, ősz hajkoronája mögött megcsillant a mínusz egyes szint összes neonfénye acélosan. Lassan, méltóságteljesen bóklászott a polcok között, bár tapintható volt, hogy emögött a céltalan jövés-menés mögött még valami van. Hogy akarva-akaratlanul olyasmibe vagyok beavatva, amihez nem lenne közöm, úgy egyébként.

Végül pár perc után, kihúzva magát állt elém ez az úriember, a szeme tele volt büszkeséggel és azzal a természetes emberi akarással, ami arról beszél, hogy nem hagyjuk a dolgokat annyiban: "Uram" - kezdte, - Ön szakembernek tűnik, ezért a segítségét szeretném kérni." Teljesen szokásos komornyikarccal (ez tanulható) sarkaimat katonatisztként összecsapva álltam rendelkezésre, óvatosan kivártam, hiszen, jó oroszlánidomárként még nem tudhattam, ennek mi lesz a vége. "Ma mondták ki a válásomat" - mondta átmenet, hangsúlyvesztés és döccenés nélkül. Ehhez ajánljon nekem egy bort."

"Ja!" - mondtam, mint aki megkönnyebbült. - Azokat itt tartom, ezen a polcon".

Kálmán Gábor

 

 

A szent lambéria

2010-ben úgy éreztük, jó lenne egy pesti oldalon lévő utcai üzlet, jól megközelíthető, parkolható környéken. A CET-nél (leánykori nevén Bálna, vagy fordítva) kezdtem a keresést és a Pozsonyi út végén, a FŐTÁV melegedőnek használt helyiségére ajánlatot téve fejeztem be, de közben vissza-vissza tértem egy álmos hangulatú kis téren lévő, porosságában is lebilincselő, bezárt bolthoz.

KIADÓ - hirdették a sötét kirakatokba aggatott molinók, kissé talán reményvesztve. És a felirat, a régi szoci bádogbetűk, előtte hiányos neoncsövekkel: MEZŐGAZDASÁGI KÖNYVESBOLT.
Belül a múlt minden attribútuma: zöld kő (csúszik), álmennyezet, gipszkarton és a szent lambéria.

Mégis nagyon megfogott és beleálmodtam a borokat a könyvespolcokra. Minden hétköznap elmentem a térre és striguláztam a forgalmat. Magabiztosan megy - itt dolgozik. Bevásárlásból jön, táskával - itt lakik. Térkép van a kezében - turista. És így tovább.
Végül ajánlatot tettem a barátságos tulajdonosoknak, akik ezt értékelték, és bár egy kínai ruhaboltos is ringbe szállt az utolsó pilllanatban, sikerült megegyeznünk.

A tervezés, kivitelezés fordulatait majd egy másik jubileum kapcsán mesélem el, legyen elég annyi, hogy csak egy hetes volt a csúszás az eredeti tervhez képest, amit sikerként könyveltem el. November 12-re meghirdettük a nyitást. A megnyitóra befedtük a kirakatokat, hogy ne lehessen belátni, akciót hirdettünk, meghívókat küldtünk és megkértük Györgykovács Imrét, Lőrincz Gyurit és Homonna Attilát, készítsenek nekünk forraltbort.

(2010)
Palotai Zoltán

 

 

„Ne keltsétek fel őket, biztosan nagyon fáradtak!”

Györgykovács Imrénél minden utazás egy vasárnapi ebéd. Mintha először látogatnád meg a pasid végtelenül kedves szüleit – mondta róluk egy kolléganőnk.

Minden évben elmegyünk Imréékhez, hogy megkóstoljuk az apró pince legújabb, kristálytiszta borait. A kóstoló után a pince fölötti kis házban Gyöngyike borsólevese és pogácsája a menü. A leves a zöld kályha tetején melegszik „a nagy piros fazékban”. Olyan jól ismerjük ezt a fazekat, hogy már neki is köszönünk. Imrééknél semmi sem változik, csak az évjáratok.

Kint hideg, a pincében hideg, az asztal mellett meleg. Leér a forró leves, átmelegít a Hárslevelű korty. Az ebéd végén Imre az évjáratról mesél. Amikor elhallgat, csak két neszt hallani: toll serceg a papíron és Miklóska Zoltán, a fotósunk és Tálos Attila szuszognak halkan. Álmukban. Gyöngyi csak int: „ne keltsétek fel őket, biztos nagyon fáradtak. Egyetek még egy kis pogácsát." Igen, Imréékhez, a Somló lábára hazajárunk, vasárnapi ebédre.

Kovács Gergely

 

 

 

„Komolyan nem értettem, mi sül ki majd ebből”

Gáborral és Zolival beszélgettünk, hogy hogyan tovább. Mondtam, hogy ki kellene egy kicsit jönni a Batthyány utcából, annyit változott a város, legyünk benne jobban. Gábor dobta fel a Lánchíd utcai helyszínt, ahol egy menő olasz szabóság működött, de kiadó lett a hely.

A Lánchíd utcában nagyjából semmi nem volt akkor (azóta felvirágzott az utca, minden üzlethelyiségben jó helyek nyíltak). Gábor és Unger Zsolt dizájner nemcsak a bolt stílusán dolgoztak, de előálltak egy logó tervvel is. Ez volt a BOR – Bortársaság. Komolyan nem értettem, mi sül ki majd ebből, arra semmiképp nem gondoltam, hogy a „régi” logó, palack, dugó, pohár, asztal - amit Peter rajzolt '93-ban egy fröccs mellett – valaha is el fog tűnni. Aztán mégis ez lett, és ma is azt gondolom, hogy rettentő nagy dobás volt. Mert elszakadtunk a „palack, dugó, pohár” megszokástól.

(2009)
Tálos Attila

  

Nem innánk, nem vagyunk éhesek, és fémet sem gyűjtünk

Általában négy keréken közlekedünk a borvidékeken, de egy évben egyszer elmegy a csapat egy nagyot futni. Ez már hagyomány. Legyen az a Balaton, a Fertő-tó, Tokaj vagy a Duna-mente: együtt fut a Bortársaság csapata párban, váltóban, esőben, napsütésben.

Aki nem fut, kerékpárt teker, de ez valahogy sosem adja magát könnyen: a balatoni futásunkkor például tandemet béreltünk. Reggel azután kerestük a leláncolt kerékpárt a szálloda kertjében, de sehol nem volt. Már a rendőrség segítségét kértük, amikor a kerékpár kölcsönzős felhívta Dely Csanád kollégánkat, a futás szervezőjét: hajnalban visszavitte a tandemet, mert éppen arra járt. Két lábon kihordott infarktus és egy könnyebb lefutású agyvérzés.

A következő évben, a Fertő-tó partján Palotai Zoltán egy órán át, kitartóan tekerte a defektes női kerékpárt a futókat kísérve. Egy kis faluban egy svájci bicskával cseréltünk belsőt, de pumpánk nem volt. Az ötödik háznál sikerült megértetnünk a kizárólag németül beszélő helyiekkel: nem innánk, nem vagyunk éhesek és fémet sem gyűjtünk, csak egy pumpát szeretnénk kölcsönkérni.

Idén Tokajban jártunk: 25 kerékpárt kölcsönzött Csanád, a szervező. Mountain bike „jellegűt”. A tokaji hegyek viszont nem mountain „jellegűek” voltak, hanem igazi hegyek. Igazi túlélő show volt Erdőbényéről Boldogkőváraljára eljutni ezeken a kerékpár jellegű kerékpárokon, az esőáztatta földutakon. Volt olyan szakasz, ahol egyszerűbbnek tűnt vállra kapni a bicajokat, és inkább mi vittük a kerékpárt, nem pedig fordítva. Boldogkőváraljáról aztán pálinkát hoztunk a futásban megfáradt csapatnak. Ha nincs drót, fogó és az aranykezű Czakó Gábor pálinkafőző mester a Bestillónál, még most is ott ülünk a főzde kertjében a romos biciklik mellett.

(2014-től minden évben. És mindig történik valami.)
Kovács Gergely

 

 

„Miért nem iszunk egy sört?"

2011. szeptember 11. Borfesztivál a Várban. Az utolsó napon, dög fáradtan, dögmelegben vártuk a végső rohamot, a legkitartóbb esti kóstolókat, akik még vasárnap is… Tudtuk, hogy éjjel még előttünk áll a két stand szétszerelése és a kipakolás. Negyedik napja kóstoltunk és kóstoltattunk, meséltünk a Bortársaság borairól.

Egyszer csak megérkezett Tálos Attila, és a tikkadt szöcskenyájat nézve megint egy teljesen logikus kérdést tett fel: „Miért nem iszunk egy sört?" Felkaptunk egy hátizsákot, leszaladtunk a várhegy aljába és vettünk egy csomó jéghideg sört. Mielőtt a tömeg megérkezett, egy felejthetetlen órát ült a csapat a várfalon és együtt élveztük a délutáni napfényt és a hideg söröket. Mindenünk a bor, de néha jó belőle kiszállni egy órára.

(2011)

Kovács Gergely

 

Szőlész, nem borász - Berecz Zsolt

Azt mondják, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő. Erre lemegyünk (helyesebben felmegyünk) Tokajba az évjáratkörképünk miatt és kiderül, hogy ez is fordítva van. Pontosabban Tarcalon van fordítva, ahol Berecz Stéphanie borászkodik.

Ülünk a régi-régi pincében. Stéphanie nevetve mesél, hihetetlen vagány akcentussal. Mi meg azon gondolkodunk, hogy hogy is lehet ilyen csilingelő, jó savú, élénk, elegáns egy ’árslevelű löszről. Egyszer csak betoppan egy nagyorrú, nagydarab, nagyhangú, széles mosolyú fickó. A Zsó’ti. A Zsolti, azaz Berecz Zsolt, aki ha nem a szőlőben van (márpedig általában ott van), akkor a Bodrogon horgászik, gombát szed, madarat les. Mindegy, csak kint legyen a természetben. Azt mondja, most ne kóstolgassunk, azt sötétben is lehet, hanem üljünk be gyorsan a Suzuki dzsipbe és gyerünk fel a hegyre. Bioban műveli a karós hárslevelűt, idén már terem fent, a kőbánya fölött, az uhuk fészke alatt, nézzük meg.

Zsoltnak úgy tűnik személyes ismerőse az összes tőke, minden egyes madár, őz, szarvas és muflon. Tudja, mikor eszik a jászkeszeg, mikor kell vetni és aratni, szóval tud mindent emellett a mosolygós és erős francia nő mellett, amit egy magyar parasztember tudott egykor a világról. Annyira egészséges, eredeti és klassz az ő történetük is, amiért huszonöt éve érdemes reggel felkelni, beülni az autóba és bejárni ezt a széles és színes országot borászról-borászra.

(Kovács Gergely)