Castello di Monsanto

A Castello di Monsanto egy történelmi borvidék történelmet író pincéje. Ikonikus borukkal, az Il Poggióval ők voltak az elsők, akik kompromisszumok nélkül mutatták meg a termőhely szellemét és a sangiovese karakterét.

Egy tipikus toszkán történet

Aldo Bianchi a második világháború előtt elhagyja szülőföldjét, hogy északon próbáljon szerencsét. Három évtizeddel később az ekkor már gazdag textilgyárost meghívják egy esküvőre szülővárosa közelében. A táj romantikus szépségének nem tud ellenállni, és az akkor még mindig roppant szegény vidéken megvásárol egy kisebb reneszánsz villát, amelyhez festői panoráma és 5 hektárnyi szőlő tartozik. Az apát a táj szépsége ragadta meg, a fiú, Fabrizio fantáziáját viszont a pincében található borok mozgatják meg, és elhatározza, hogy kihozza a maximumot a területből.

  

 

A Chianti, ami történelmet írt

Il Poggio, a birtok magja ekkor még vegyes ültetvény, és az első évjáratba (1962), az akkori bortörvénynek megfelelően, fehér szőlő is kerül. De már ez a bor is történelmet ír, lévén az első dűlőszelektált Chianti. Szintén a Castello di Monsanto nevéhez fűződik egy másik fontos mérföldkő: 1968-ban itt készül az első, fehér fajták nélküli Chianti. Amikor közel öt évtizednyi munka után 1989-ben Fabrizio átadja a borászat igazgatását lányának, Laurának, a Castello di Monsanto a borvidék meghatározó szereplője, az „Il Poggio” pedig a legismertebb „cru”.

 

 

A sangiovese nem egy kezes bárány

Chianti a Firenze és Siena közötti vadregényes toszkán régió neve. A Chiantit borként először 1398-ban említik, és akkor még fehér volt. A név mögötti tartalom azóta szüntelenül változik, de a 20. század második felétől egyértelmű az irány: kiszorítani a fehér fajtákat a házasításból és nagyobb teret biztosítani a vidék legnemesebb fajtájának, a sangiovesének.

De miért kevertek fehér fajtákat a sangioveséhez? Alapvetően azért, mert a sangiovese nem egy kezes bárány: késői érésű, bőven termő, élénk savú és tanninos. Jó évjáratban, alacsony hozam mellett egyedi karakterű, évtizedekig érlelhető, nagy borokat ad. Csakhogy Itáliának és később a világnak nem erre volt szüksége. Az 1963-as szabályozás a Chiantit „a nép asztali boraként” határozta meg, és Ricasoli báró 1872-es receptjére alapozva a gerincet adó sangiovese mellett a „kerekítő, lágyító” canaiolo, illetve a fehér malvasia és trebbiano használatát írta elő. Ez valóban jó recept népélelmezési szempontból, de kényszerzubbony azoknak, akik nagy borokat akarnak készíteni.

 

A szalmafonatos asztali bortól a nagy Chiantikig

Kétségtelen, hogy világsiker volt, de a tömegtermelés és az árverseny hatására a minőség zuhant, a név az olcsó asztali bor szinonimája lett. A ’70-es években a nevükre kényes borászok legjobb boraikat - amelyek a törvényi előírással dacolva kizárólag kékszőlőből készültek - kénytelenek voltak az eredetvédelem keretein kívül, asztali borként forgalomba hozni (innen a hangzatos „szupertoszkán” elnevezés). Az úttörők sikere, a Castello di Monsanto „Il Poggiója” vagy Antinori márki „Tiganellója” az egész borvidékre ösztönzőleg hatott, és az ezredfordulóra a szabályozás is szinkronba került a minőséggel: a Chiantiba többé nem kerülhet fehér fajta, és legalább 80 százalékban sangiovesét kell tartalmaznia.

 

 

Érlelésre született

A borban mindig is tiszteletreméltó tulajdonságnak számított a kor. Az évek múlásával a bor lehiggad, a sav és a tannin feszültsége enyhül, a korábban széttartó áramlatok egy irányba állnak. A harsogó, primér gyümölcsök és szertelen hordófűszerek elcsitulnak, a színek kezdenek egymásban feloldódni, megjelennek a finomabb árnyalatok, a bor szövete selymessé válik. A kakofóniától elindul a harmónia felé. Akinek egyszer már sikerült ideális korban elcsípnie egy bort, az utána mindig erre az élményre vágyik, és minden ígéretes, fiatal borban ennek az esélyét keresi.  

A klasszikus Chianti nem tartozik a telt, behízelgő, édes gyümölcsű borok közé. Tartózkodóan elegáns, kiegyensúlyozott, enyhén fanyar, élénk savakkal és hosszú lecsengéssel. A korty eleje és vége között nincsenek megingások és újrakezdések, végig ugyanazon az íven halad. Tökéletes partner az étkezéshez, tökéletes alap az érleléshez. A Castello di Monsantónál nem túlzás három évtizedes érlelési potenciált várni a boroktól.