Helyi Hősök

Ha valaki néhány évtizede betért egy kocsmába, vendéglőbe, és rendelt egy pohár ezerjót, nagy valószínűséggel kapott is. A hetvenes években ugyanis még simán befért a három legelterjedtebb fajta közé Magyarországon. Akkor, amikor mondjuk a cserszegi fűszeresről még alig hallott valaki az országban. Ha még többet ugrunk vissza az időben, akkor pedig egészen furcsa fajtákkal találjuk magunkat szembe. Mondjuk a csókaszőlővel, amely gyakorlatilag egyeduralkodó vörös volt hazánkban. Vajon mi van velük ma? És mi van akkor, ha összeeresztünk egy elfeledett középkori fajtát a 21. századi technológiával?  Összeszedtünk néhány régi magyar szőlőt, amelyekkel nem találkozunk minden nap.

Ezerjó
Egy igazi magyar bennszülött

 

A móri nőket egy időben állítólag eltiltották a borivástól. Rossz volt az évjárat, kevés volt a termés, irigyek voltak a férfiak. A legenda szerint akkor találták ki az asszonyok a kvircedli nevű sütit, amelyik a borba mártva simán felszippant egy decit is, szóval onnantól kezdve ők nem itták, hanem ették a bort.

Persze valószínűleg egy szó sem igaz belőle, de legendának remek, a bor pedig szinte biztos, hogy akkor is ezerjó volt. A neve ugyanis egybeforrt Mórral, volt idő, mikor kizárólag ezt termeltek a környéken. Sőt, az egész országban az egyik legnépszerűbb volt, még a ma már vörösboros Sopronnak is ez volt az első számú fajtája az 1800-as évek végén. Igazi magyar bennszülött. A szexista „férfias” jelzőt azonban nem a kvircedli legendájával érdemelte ki, hanem mert sokak szerint kemény, karcos, durva savú, egyszerű a bora. Pedig nem kéne, hogy az legyen. Csak, mivel érzékeny a rothadásra, gyakran a teljes érés előtt szedik le. Kár, mert jó kezekben meg tudja mutatni magát: lehet belőle készíteni reduktív, friss, gyümölcsös fröccsbort éppúgy, mint aszút.

Ha úgy tetszik, ezerféle dologra jó.

 

 

 

Rózsakő
A legjobb kerítő

 

Van a Badacsony oldalában egy nagy szikla, amire ha egy fiatal pár ráül háttal a Balatonnak, és megfogják egymás kezét, akkor a hagyomány szerint egy éven belül egymáséi lesznek – persze lássuk be, ha ezt végigcsinálják, akkor nincs is min csodálkozni. Sokkal izgalmasabb, hogy egy másik legenda szerint elég a lánynak ráülnie, felsóhajtania és erősen a szerelmére összepontosítania, akinek innentől kezdve őérte fog dobogni a szíve. Hümm. Lehet, hogy az emberek szerelmi élete mégiscsak bonyolultabb a szőlőénél?

Ezt a követ Rózsakőnek hívják, merthogy Kisfaludy Sándor szívesen üldögélt rajta Szegedy Rózával. Amikor pedig a kéknyelű és a budai zöld keresztezésével új fajta született, erről nevezték el rózsakőnek. A rózsakő kölyöknek számít az igazi régi fajták között, az ötvenes évek végén nemesítették ki. Mindkét felmenőjétől komoly savú karaktert örökölt, amit a mézesvirágos ásványosság tesz különlegessé.

 

 

Kéknyelű
Úri szőlő – sok munka, kevés termés

 

A szőlő szexuális élete bonyolultabb, mint bármelyik Woody Allen-film forgatókönyve. A leggyakrabban saját magukat porozzák be a virágok, vagy a szomszéd tőkével csereberélnek ivarsejteket. (A méhecskéket felejtsük el, nekik a szél segít.) Szegény kéknyelű esete azonban ennél is bonyolultabb! Hiába ültetnénk be vele egy egész hegyoldalt, egyetlen fürtünk sem teremne, mivel csak női virágjai vannak. Kell közé pár tőke budai zöld vagy éppen ezerjó, hogy beporozza. Teremni így sem terem sokat, nem hiába hívták régen a parasztok úri szőlőnek: sok munka, kevés termés. De igaz volt rá a jelző azért is, mert drága luxusitalt készítettek belőle a háború előtt. Ha hinni lehet Eötvös Károlynak, voltak, akik a tokaji aszúnál is többre tartották a badacsonyi kéknyelűt, és hajlandóak voltak többet is fizetni érte. A háború után persze véget ért az urizálás, a pepecselős, kevéske kékes kocsányú fürtöt termő szőlőre nem volt szükség többé, majdnem el is tűnt teljesen.

Ma szerencsére megint egyre több helyen bukkan fel ez a szép, őshonos fajta Badacsonyban és a Balaton-felvidéken, ahová leginkább való. Jó savgyűjtő, bora kemény, ásványos, nagy odafigyeléssel különleges minőséget ad.

 

 

Bakator

Bogyó, aranyból – bacca d’oro

 

A sok furcsa nevű szőlőfajta után meg sem lepődne az ember, hogy egy katona haláláról is szőlőt neveztek el – erről azonban szó sincs. A bakator ugyanis egy régi nápolyi fajta, mely már az 1500-as években megérkezett hazánkba. A neve pedig kifejezetten vidám: bacca d’oro, ami aranybogyót jelent. Hívják nálunk piros bakatornak is időnként, mivelhogy van zöld változata is. (Fehér bakatornak viszont az ezernevű ezerjót hívják!)

Nálunk leginkább a Balatonon és Neszmély vidékén találkozni vele. Persze belebotlani egyáltalán nem olyan könnyű, hiszen meglehetősen ritka, kevesen kísérleteznek vele.

 

 

 

Juhfark

Egy jól sikerült 18. századi kampány

 

Minden házasember kóstolta legalább egyszer, mert valami rejtélyes okból ma is kötelező nászajándékbor. Állítólag már a Habsburgok is somlait ittak, hogy fiúgyermekeket nemzzenek, de lehet, hogy az egészet a borvidék 18. századi PR-osai találták ki. Ha igen, akkor igen csak jól sikerült a kampány.

A juhfark neve mindenesetre éppen úgy egybeforrt Somlóval, mint az ezerjóé Mórral, vagy a kéknyelűé Badacsonnyal. Furcsa nevét a kunkorodó alakú fürtjéről kapta, ezért hívták régen rókafarknak is. A származását homály fedi, annyi bizonyos, hogy a középkorban már termesztették. Állítólag Mátyás király is igen kedvelte a somlait, ez folyt a palotájában a víz helyett bort adó kútjából is. (Persze lehet, hogy ezt meg a borvidék 15. századi PR-osai találták ki.)

Akárhogy is, nagyon jó fajta, talán elsőként támadt fel az elfeledett, régi magyarok közül, mikor a 20. század végén megtört a tömegtermelés egyeduralma. A lista sok más szereplőjéhez hasonlóan jó savgyűjtő, kemény a bora, de karakteres. Ugyanakkor késői érésű és jó cukorgyűjtő, botritiszre is hajlamos. Igazi különlegességek készülhetnek belőle. És ezt nem a PR-osok mondják, hanem a borászok.

 

 

Feketeleányka

Egy ellenálló leányka

 

A régi fajták közt valójában kevés a valóban „tetőtől talpig” régi. Ennek legfőbb oka a 19. század végi filoxéravész, amikor egy csöpp tetű – a homoktalajokat kivéve – szinte minden szőlőt kiirtott Európában. Azóta csak amerikai alanyokra oltott szőlőket termesztünk, mert azok ellenállnak neki. Ám kivételek szerencsére vannak. Ilyen a fekete leányka is, mely túlélte a filoxéra pusztítását, és pont  olyan, mint évszázadokkal, vagy sokak szerint évezredekkel ezelőtt volt. A mai napig saját gyökerén termesztik. Leginkább Erdélyben, merthogy onnan származik, akár csak a leányka, s az abból kinemesített királyleányka. Csak míg a két Magyarországon is jól ismert fajta fehérbort ad, a feketeleányka vöröset. Mégpedig fűszereset, érett gyümölcsöset. Romániában már a legtöbb új telepítésű szőlő ebből a fajtából kerül ki, alighanem nálunk is nagy jövő vár rá.

 

 

 

Cirfandli

Egy szőlő, aminek több szülőhazája van

 

Szegény fajtáról keveset tudnak a legtöbben, azt sem mindig jól. Lehet, hogy Olaszországból származik, de az is lehet, hogy osztrák. Aztán ott van mindjárt a neve, ami eredetileg Zierfandler volt, ma cirfandlinak hívjuk, de semmiképp se keverjük össze a vörösbort adó kaliforniai zinfandellel. Épp elég, hogy vannak, akik a móri ezerjót nevezik cirfandlernek, sőt piros cirfandlernek, esetleg cilifánnak, pedig nem az.

A káoszban egyetlen biztos pont, hogy Pécs környékén, Mecsekalján találkozhatunk vele, ahol már vagy kétszáz éve termesztik. Bár amúgy semmi közük egymáshoz, abban azért emlékeztet az ezerjóra, hogy sokszínű, jó sav- és cukorgyűjtő, száraz és édes bor is készülhet belőle. Mégpedig fűszeres, illatos, hosszú lecsengésű, aszalt gyümölcsös jegyekkel. Sőt, Ausztriában akár pezsgő is!

 

 

Turán

Avagy korai festő

 

Szegény turánnak a legnagyobb hibája, hogy a neve egyből adja magát a turáni átok szójátékra. Pedig a legnagyobb átok, ami kapcsolódik hozzá annyi, hogy nem ismerik el eléggé. Csizmadia József és Bereznai László azért nemesített három új fajtát néhány évtizede, hogy igazán jó, magyar bikavér-alapanyagok szülessenek. Ez lett a három testvér: titán, tizián és turán – közülük az utóbbinak lett a legnagyobb sikere.

Bora rendkívül sötét, leginkább azért kerül a cuvée-kbe, hogy javítsa azok színét, innen kapta másik nevét: korai festő. Az egri bikavérnek kedvelt alkotóeleme, ám óvatosan kell vele bánni, mert igen karakteres, a bikavér pedig csak akkor bikavér, ha nem ütközik ki rajta egyik szőlő fajtajellege sem. Márpedig a turánnak az igencsak van: rózsavizes illatok, levendulás ízek jellemzik. A turán megosztó, de mindenképpen izgalmas, amit egyre többen fedeznek fel saját jogán.

 

 

Mitől magyar egy fajta? 

Vagy egyáltalán, mitől helyi? Lehet attól persze, hogy bennszülött, vagyis itt, a Kárpát-medencében alakult ki valamikor régen, mint mondjuk az ezerjó. De magyarnak tekintjük azt a fajtát is, amelyik két külföldi fajta keresztezésével alkotnak meg nálunk. Ilyen például a csabagyöngye, az Irsai Olivér apja, s a cserszegi fűszeres nagyapja. De helyinek tekinthetünk egy fajtát akkor is, ha már nagyon régóta termesztik valahol, s máshol szinte már nem is maradt fenn. A malbecet mindenki elfogadja argentin fajtának, pedig Bordeaux-ból származik. A mi listánkban szereplő cirfandli sem itt született, de ma már a miénk. Az olaszrizlingről nem is beszélve. Szóval pontos definíció nincs, nagyon sok esetben inkább a nemzeti öntudat tart egy fajtát a sajátjának.