Kékfrankos - konvertibilis valuta

Amikor az egész világ a sokszínűség és az eredetiség lázában ég, akkor hálát adhatunk a sorsnak, hogy kaptunk egy kékszőlőt, ami egyedi, elegáns, hosszan érlelhető bort ad, és gyakorlatilag csak a Kárpátmedencében terem. Néhány éve még önironikusan élcelődhettünk azon, hogy a kékfrankos a „Great Red Hope”, a folyton beharangozott, ám soha el nem érkező bajnok. Trónra emelni továbbra is korai lenne, de sokkal hihetőbb, hogy egyszer sor kerülhet rá. A hazai kékfrankosok az elmúlt öt évben minden kategóriában méltó kihívóivá váltak a nagy nemzetközi fajtáknak. (Ma már egy kétezer forint körüli kékfrankossal jobban járunk, mint egy hasonló árú cabernet-házasítással, és évről évre van két-három csúcsfrankosunk, amely a legjobb magyar vörösek közé tartozik.) Ha a fejlődés nem torpan meg, a kékfrankos az lehet a magyar bornak, mint a tempranillo Riojának, a nebbiolo Piemontnak, a sangiovese Toszkánának, vagyis az utánozhatatlan, helyi szín, ami sehol máshol nem fordul elő.

Kékfrankos Kékfrankos Kékfrankos Kékfrankos Kékfrankos Kékfrankos Kékfrankos Kékfrankos

Osztrák–Magyar Bormonarchia

A kékfrankos lehetne magyar fajta, a világon mégsem így könyvelték el, és névrevízióra nincs sok esély. A Blaufränkisch elnevezést a franciországi Colmarban összeült Nemzetközi Ampelográfiai Bizottság rögzítette 1875-ben. Bár kétségünk soha nem volt felőle, 2009 óta genetikailag is alátámasztott tény, hogy az osztrák blaufränkisch azonos a magyar kékfrankossal. Az viszont újkeletű tudományos konszenzusnak mondható, hogy a fajta bölcsője a Dalmácia–Ausztria–Magyarország háromszögben ringott.

A mostani epicentrum egyértelműen Burgenland, amit az osztrákok okkal neveznek Blaufränkischlandnak. A török hódítások ideje alatt elnéptelenedett Burgenlandot (magyarul: Őrvidék) a 18. század végén Bajorországból érkező németekkel telepítették be, ám közigazgatásilag egészen 1921-ig Magyarországhoz tartozott, és fővárosa, Sopron ezután is magyar maradt. Ennek a kettős identitásnak köszönhetjük – többek között – a balfi Weninger borászatot, ami 1997-es alapítása óta a hazai kékfrankos-kultúra meghatározó műhelye.

 

Miért frankos?

A kékfrankos név magyarázata pofonegyszerű, ám eredete alig ismert. A nálunk népszerű okfejtés szerint a napóleoni háborúk idején francia kézre került Sopronban a francia garnizon katonái kétfajta valutával voltak fölszerelkezve, a fehér frank csak korlátozott körben volt érvényes, a konvertibilis kékkel szemben. A soproni poncichterek (azaz szőlősgazdák, akik időnként babot is termeltek a szőlősorok között, hiszen az nem csak hasznos a szőlő számára, de rosszabb években a bevételkiesést is csökkenti) gyorsan kitanulták, hogy a jó borért kékben kérjék a fizetséget – így lett a kékfrankos a jó bor szinonimája. Az igazság az, hogy a kékfrankos a Blaufränkisch szó szerinti fordítása, amiből a blau nem igényel magyarázatot, a fränkisch pedig Nagy Károly óta a minőségi fajták megkülönböztetésére szolgált a silány heunischokkal szemben.

Ami a rokonsági kapcsolatokat illeti, hosszú időn át tartotta magát az a nézet, hogy a kékfrankos a Beaujolaisból ismert gamay noirral azonos, amit a bolgároknál meghonosodott gamé névváltozat is alátámasztani látszott. Nem azonosak, de féltestvérek. A genetikai vizsgálatok jelenlegi állása szerint a kékfrankos egyik őse a Gouais Blanc, amit Heunisch Weissként ismernek német nyelvterületen, és bár önmaga gyatra fehér szőlőt terem, kismillió nemes fajta nemtője (többek között a pinot noiré, a chardonnay-é, a furminté és a rajnai rizlingé). A másik ős még tisztázatlan, az egyik jelölt a szilváni kék változata. Bár a fajta ma Ausztriához kötődik, a magyarországi termőterület önmagában nagyobb, mint az összes többi kékfrankostermesztő országé együttvéve. És szükségünk van rá, mint egy falat kenyérre. Mert ahogy fehérben a furmintot, úgy vörösben a kékfrankost írta föl nekünk a sors. Ezek azok a fajták, amelyeknek nálunk hagyománya van, és amelyek egyediségükkel segíthetnek a magyar bornak arcot adni. A furminthoz a külföld számára kapaszkodót Tokaj ad, a kékfrankoshoz – furcsán hangzik, de igaz – az osztrákok. A burgenlandi blaufränkisch farvizén könnyebb lesz a tempót fölvennünk. Az osztrákok nemcsak törik az utat, gyűjtik és rendszerezik a tapasztalatokat, hanem a marketing költségeket is állják. Sőt, az egyik legtehetségesebb borászukat is átengedték nekünk (Franz R. Weninger).

 

Korán kel, későn fekszik és nagyra nő, mi az?

Amikor ma a szakértők nekigyűrköznek, hogy elmagya-rázzák, a korábban nem sokra tartott kékfrankos miért adhat világklasszis borokat, érdekes kettősségekre derül fény. Az egyik ilyen érdekesség, hogy szinte bármely más hozzá mérhető fajtától eltérően a kékfrankos rügyfakadása korai, érése késői, és igencsak bőtermő. Hason-ló jellemzőkkel talán csak a sangiovese rendelkezik.
És ez így együtt föladja a leckét a szőlészeknek. A korai rügyfakadás miatt fenyegeti a fagy, a késői érés miatt az őszi esőkkel érkező gombás fertőzések, a bőtermés pedig soha nem volt a minőség szinonimája. Ha viszont a jó oldalát nézzük: a hosszú tenyészidőszak segíti az aromagazdagság kialakulását. Egy másik kettősség, ha máshonnan nem, a kadarka és a furmint oldaláról már ismerős lehet. Ahogy a gyümölcs esetében a héjban van a vitamin, úgy a szőlőnél is azon anyagok zöme, amelyek a bornak ízt, szerkezetet, tartalmat adnak. Minél kisebb a bogyó, annál kedvezőbb a bogyóhéj/lé arány, vagyis a borminőség szempontjából az aprószemű, vastag bőrű, ritkás fürtű szőlő az ideális. A ma termesztett kékfrankos zöme azonban nem ilyen, mert egyrészt a filoxéravészt követő elszegényedés, másrészt a háború utáni szövet-kezeti tömegtermelés miatt évtizedeken át bőtermő válto-zatokra koncentráltak. Amikor a nyolcvanas évek végétől az osztrák, illetve a kilencvenes évek végétől a magyar borászok ebből az alapanyagból kiindulva becsvágyóbb borokat akartak készíteni, akkor az ültetvények művelési módjának átállításán és a hozamkorlátozáson túl a bordói borászati modellt vették alapul: a héjból megpróbáltak minél több szín- és zamatanyagot kivonni, a szerkezetet pedig hosszú tölgyfahordós érleléssel megtámogatni. A kékfrankos sikere Ausztriában – és nálunk is – ezeknek az erősen extrahált és barrikolt boroknak volt köszönhető. Ausztriában az első Blaufränkisch-sztár, amiért bordói küvé árat lehetett kérni, Ernst Triebaumer 1986-os Marientalja volt.

 

A kicsi szép

Ahogy Bordeaux hatása csökkent a világban, és Burgundiáé növekedett, úgy fedezték föl, hogy a még szórványosan föllelhető, szövetkezeti művelésbe nem vont, idős kékfrankosültetvényeken másfajta kékfrankos terem: apróbb szemű, apróbb fürtű és vastagabb héjú. A filológiai kutatások ugyancsak ezt a képet erősítették: a filoxéravész előtti borászati szakirodalom szintén ilyennek írja le a fajtát. A kékfrankos burgundi stílusú iskolázása – dacára annak, hogy itthon is ismert a nagyburgundi  elnevezés, Horvátországban pedig a borgonja – egészen újkeletű, az első sikeres prototípusok Ausztriában is csak a 2000-es évek elején kerültek palackba. Az ebben a szellemben készített kékfrankos világosabb színű, élénken gyümölcsös, fűszeres, eleven savú bort ad, ami sem testben, sem alkoholban nem tör rekordokra.

2009-ben a Robert Parker-féle Wine Advocate-ben egy osztrák vörös áttörte a bűvös 95 pontos határt.

Ez a bor a 2006-os Moric Blaufränkisch Neckenmarkter Alte Reben volt. A Moric borásza, Roland Velich az öregtőkés, vadélesztős, burgundias iskola apostola, aki a borvidék magyar hagyományai iránti tisztelete miatt írja c-vel és nem tz-vel a borászat nevét. Talán Velich a legékesszólóbb és leghatásosabb propagátora a fajtának, és ő úgy véli, hogy a kékfrankosban óriási potenciál rejlik:

„Nincs a világon még egy fajta, amely a burgundiai pinot noir eleganciáját és komplexitását annyira meg tudná közelíteni, mint az osztrák kékfrankos. Ráadásul, nem sok kékszőlő akad még, ha egyáltalán, ami ennyire érzékenyen képezi le a termőhely és a talaj adottságait.”

Ma már itthon is vannak olyan kékfrankosok – elsősorban Sopronban –, amelyek bordói helyett burgundi kelyhet kívánnak, és kóstolva közelebb visznek Burgundia szelleméhez, mint a hazai pinot noirok többsége.

 

Miről ismerem föl a kékfrankost?

Melyiket? A kékfrankos fajtajellegét nem könnyű megragadni, hiszen éppen az az egyik erőssége, hogy annyiféle alakot ölthet magára. Igazi átváltozóművész. Egy „merlósan” komoly Sauska, egy cabernet-sen mély Takler, egy pinot-san törékeny Bott Frigyes, egy syrah-san egzotikus Weninger Spérn Steiner és egy újvilági bornak ható Konyári Jánoshegyi kékfrankos között nehéz lenne megtalálni a közös nevezőt.

A kékfrankos nemcsak a szüreti időpontra és a pincetechnológiára reagál érzékenyen, hanem a tájak, talajok, mikroklímák egyedi tulajdonságaira is. Ha hagyják, akkor hűen tükrözi a termőhelyet, ami nagy kincs a mai terroircentrikus borvilágban. Annyit azért megkockáztathatunk, hogy a kékfrankos alapból élénk savú, közepes testű, intenzíven gyümölcsös (cseresznyés, meggyes) és fűszeres (köménymag, bors) bort ad, ami soha nem nehézkes vagy túlzottan cseres. És van még egy aduász a kezében: hosszú életű. Híradások szerint az 1986-os Triebaumer Mariental ma is remekül tartja magát, saját tapasztalatunk, hogy ugyanilyen stabilak a honi kékfrankos-történelem oszlopai, a 2002-es Weninger Spern Steiner, a 2003-as Ráspi Válogatás és a St. Andrea Tóbérc is.