Bortársaság Karácsony 2019

Linzer-Orosz Borászat, Sopron

Fertőrákoson járunk, Luka Enikő és Ráspi falujában. Az asztal mellett, a napon hófehér szőrű, barna-kék szemű macska hunyorog. A Professzor. A gyönyörűen felújított TSZ kocsma kályhájában ropog a tűz, az asztalnál pedig három poncichter osztja meg velünk Sopron mesébe illő borászlegendáit. Orosz Csaba és Péter testvérek és szakállasok, Linzer Samu barátjuk pedig folyamatosan mosolyog és ontja a történeteket. Bort is kóstolunk. Zweigeltet és kékfrankost, ahogy errefelé illik.

Linzer Samu: Egy soproni poncichternek, azaz Bohnenzüchter-nek, vagyis babtermelőnek legalább három hordója volt a háza alatti pincéjében. Egy a következő év finanszírozására, egy a családfenntartásra, egy pedig rendkívüli eseményekre félretéve. Mert abból kijutott a régieknek ezen a vidéken.

 

Orosz Csaba: A bab jól termett a szőlő mellett, nitrogénnel látta el a gyökereket és jó „kapálós” ételeket lehetett főzni belőle. A nagyszüleinknél még állandóan babsterc, borsos-tejfölös babos rétes, babgombóc volt a menü.

 

Orosz Péter: Samu ősei, és a mi családunk is ugyanabból éltek: a borból. Az itteni poncichterek nem a szőlő közt, nem a hegyen építették fel présházukat, hanem bent Sopronban a városban. A ház alatti pince részben biztonságot nyújtott, a várostól kapott jog szerint akinek több volt, mint három hordó, annak akár saját Buschenschank-ja, vagyis borkimérése is lehetett.

 

 

O. Cs.: Ahol fehér bort árultak, ott fehér vászon lógott a cégérről, ahol vöröset, ott vörös. Jobb családoknál – ilyen volt Stubenvoll nagypapa és Willfing nagymama háza is – mindkettőt. A filoxéra előtt inkább a fehér szőlő volt jellemző mifelénk, azonban a „gonosz féreg” kiűzése után alapvetően kékfrankossal telepítették újra őseink a borvidéket.

 

L. S.: A mi szőlőink a Fertő nádasai fölött, kötött, meszes talajon teremnek. Amennyire szépek a soproni gneiszről, csillámpaláról született Weninger borok a maguk ásványosságával, annyira izgalmasak tudnak lenni a mészkő adta friss, ropogós gyümölcsjegyek a mi dűlőinkben. Ez is a célunk: a szürettől az erjesztésen, érlelésen át minden pillanatban azon gondolkodunk, hogyan tudnánk még lédúsabb, még gyümölcsösebb kékfrankost készíteni. És elfelejteni egy életre a borvidékünk kapcsán sokat emlegetett túlzott savakat és kesernyés lecsengést.

 

 

O. Cs.: Belenőttünk a borkészítésbe, a nagyszüleinkkel kapáltunk, metszettünk. Ha egy nyári este elengedtek bulizni anyuék, tudtuk, hogy reggel ötkor ugyanúgy a szőlőben kell lennünk. Bár a nagyszüleink borászok, borkereskedők voltak, mi ketten anyuék közgazdász vérét örököltük Péterrel. No meg három hektár szőlőt, ahogy minden rendes soproni családban illik. Ott folytattuk, ahol gyermekkorunkban abbahagytuk: vas daráló, vas csúszda, öreg hordó… Nem készítettünk szép borokat. De volt egy barátunk, aki Ausztriában, profi borászatoknál dolgozott. Nála laboroztuk az első tételeket. Eljött a pincébe, látta az öreg prést, a döngölt padlót, és azt kérte, ezt most azonnal hagyjuk abba. Ő volt Linzer Samu.

 

O. P.: Igazából akkor indultunk el „rendes” borászatként, amikor 2012 nyarán, Szolnokon, a stand zárása után jól berúgtunk és egymás tenyerébe csaptunk a Samuval: vagy csináljuk rendesen, vagy ne csináljuk sehogy.

 

 

L. S.: Három éves voltam, amikor véletlenül elindítottam a családi traktort. Kidöntöttem vele a nagykaput, csak azért állt meg. Mindenki ijedten kiáltozott vagy szitkozódott a családban vérmérséklete szerint, nagyapám pedig a térdét csapkodva röhögött: hagyjátok békén, ebből lesz a parasztgyerek. Azóta is vonzódom a traktorokhoz, most is csinálok egyet.

Az ausztriai birtokon, ahol dolgozom, van egy 84 éves mesterem, Hohler Johannes. Olyan dolgokat tanít nekem, ami nincs leírva sehol, amit nem mondtak el az iskolában. Nagyon hálás vagyok neki.

Édesapám után tökéletes területeken örököltem: négy hektár régi TSZ szőlőt. Egyes függöny, MTZ traktorhoz tervezett sorközök, foghíjas szőlősorok. Régen, ha elgémberedett a paraszt kezében a metszőolló, csak kivágtak egy tőkét és annak a tüzénél melegedtek. Ausztriában megtanultam, hogy így nem lehet. Azóta átálltunk középmagas kordonra, újra telepítettük, amit lehetett, főként a borvidék fajtáival: Zweigelttel, kékfrankossal és zöldveltelinivel.

 

O. P.: Samu készíti a borokat, ebben ő a legerősebb a csapatban. Én most végzem a szőlész-borász sulit, és én felelek a szőlőért. Csaba pedig maradt közgazdász, övé a kereskedelem és a marketing. Az ő ötlete volt az is, hogy az egykori hangzatos, de személytelen Winelife helyett vegyük nevünkre a borászatot. Így lettünk Linzer-Orosz pince. Együtt alakítjuk ki a borok stílusát. A szocializmus éveiben mindenki a puha, barátságos szekszárdit itta, sopronit csak a helyi lokálpatrióták. Azt mondták az itteni borról, hogy éjjel kétszer meg kell fordulni az ágyban, hogy az ember gyomrának ne csak az egyik felét marja a sav.

 

 

L. S.: Tökéletes alapanyag, gyors feldolgozás, a fajtának megfelelő élesztővel kierjesztett gyümölcs és must, illetve patika tisztaságú pince és hordók. A hordóinknak csak kis része új, többségét az Eszterházy birtokról vettük és egy fantasztikus osztrák borásztól, Schwarz-tól kaptuk ajándékba, Andauból.

 

O.Cs.: Sopron fura hely. Mindenkinek van egy-egy szép emléke innen. VOLT Fesztivál, Tűztorony, Ráspi étterem. Borban is van néhány nagyon nagy egyéniségünk, de a soproni bor, mint olyan, még nem trendi. Ezen dolgozunk most, hogy izgalmas, jó ízű, barátságos és klassz borokat készítsünk a Linzer-Orosz pincénél itt, Fertőrákos főutcáján, a falu egykori legjobb kuglipályáján.