Magazin

Pálffy Szőlőbirtok és pince, Köveskál

Megint utaztunk - Köveskálon jártunk korán virágzó mandulafák és a szezon előtt még bezárt balatoni éttermek között. Füred felől jövet baloldalon, a falu utolsó házánál álltunk meg. Kőből rakott fal, a ház melletti dombos-sziklás kaszálón rackák és bárányaik és az errefelé elmaradhatatlan mandula. A házban pedig négy végtelenül kedves, végtelenül nyugodt ember: Pálffy Gyula, a felesége Bea és két borász fiuk, Attila és Gyula. Jó volt megérkezni, nehéz volt hazaindulni Budapestre. Pálffy Gyulával beszélgettünk.

„Gyüttmentek” vagytok Köveskálon vagy idevalósiak?

Itt születtem, itt nőttem fel. Beát Tapolcáról hoztam haza. A Pálffy családnevet régóta jegyzik itt a faluban, apai és anyai felmenőim is több száz éve itt élnek Köveskálon. Felénk sosem lehetett másból megélni, mint szőlőművelésből és borkészítésből - a Fekete-hegy alatt szinte mindenki szőlővel foglalkozott, nagyapám ebből élt, édesapám életének is meghatározó része volt a borkészítés.

Hagyománytisztelő, családi pince, azt mondod…

Ez a legfontosabb. Néhány éves kitérő után a 90-es évek közepén tértünk vissza a szülőfalumba. Kevesen tették meg, mi visszakanyarodtunk. Ekkor kezdett foglalkoztatni a borászkodás. Talán ekkor felejtettem el a gyerekkori emlékeimet, amikor a többiek fociztak én meg apámmal metszettem, kapáltam. A Borbarátban olvastam egy interjút Szeremley Hubával múltról, lehetőségekről, arról, hogy milyen nagyszerű dolog a szőlő. Lelkesen belevágtunk. Persze mindent elölről kellett tanulnunk az első fellángolás után - autodidakta módon kezdtem, azután borász iskola jött.

Ez kellett ahhoz, hogy borász légy?

Ha nem jártam volna suliba, nem lenne papírom. Ennyi. – mosolyog Gyula. Amit tanultam, azóta tanultam meg a szőlőben, barátoknál és a saját pincénkben.

Nagyapád, édesapád mit szólna a mai munkátokhoz?

Édesapám morogna. Nem értené, mit csinálok, miért korlátozom a szőlőt, miért keresek kisfürtű oltványokat, váll nélküli kékfrankost. A TSZ időkben szocializálódott. Nagyapám szerintem büszke lenne. Amikor hazajöttünk, kiszanáltuk a régi nagy hordókat, fajélesztőt használtunk, ahogy az iskolában tanultam, de nem lettek jobbak a borok, mint apué. Aztán újratanultunk a fogásokat, kezdtük az elején, hallgattunk azokra, akik okosabbak voltak nálunk és jöttek a saját ötletek is. Használt kishordókat vettünk, az ülepített mustot spontán erjesztve, azután seprőn érlelve, természetes módon készülnek a borok. Valahogy így csinálhatta nagyapa is.

Akkor megérkeztetek?

Meg. De mindig van fejlődési és tanulási lehetőség. Most itt van velünk Attila fiam és Gyula. Mindketten végzett szőlészek-borászok, benne vannak a családi csapatban. Próbáljuk közösen meghozni és végrehajtani a döntéseket.

Természetesen?

Természetesen. Érett szőlőből, vegyszerek nélkül, rézzel, kénnel, 2007 óta növényi kivonatokkal dolgozunk, de nem vagyunk minősítve, mint bio vagy organikus pince. Nem is ez a fontos, hanem a tevékenység. Koncentrált alapanyaggal, nagyon leválogatott gyümölccsel próbáljuk megmutatni, mire képes a Fekete-hegy. Nagyapáink idejében a bakon sem lehetett tömeget termelni, nekünk sem lehet más a célunk, ahhoz, hogy a termőtalajt, az itteni adottságokat megmutassuk úgy, hogy minél kevesebb, kisebb fürtbe koncentráljuk a hely erejét, mineralitását. Itt dől el minden, ettől függ, hogy mit érzünk a végén a borban.

6 hektár?

Most hat, de ez kevés ahhoz, hogy kimozogjuk. A két fiam segítségével már nagyobb területet tudunk művelni. Ráadásul van a faluban egy segítségünk is. Egészséges növekedésben vagyunk, most éppen furmintot, ahogy itt hívják, szigetit telepítünk. Hihetetlen szerencsések vagyunk a Fekete-hegy talajával. A friss mélyszántáson is látszik itt, a pince előtt, hogy méterről méterre változnak a meszes, vulkanikus, agyagos foltok a talajban. Nagy lehetőség, meg kell tanulnunk élni vele.

Magazin