Provence-i rozé: a szomjoltás legszebb formája

A provence-i rozé a finom árnyalatok bora. Ami a színt illeti, a lehető leghalványabb árnyalaté. Kékszőlőből készül, de a kékszőlő leve is színtelen, így a jellegzetes halvány hagymahéj vagy lazac rózsaszínt abban a mindössze 6-12 órás időszakban kapja meg, amit a lé a héjjal tölt. Összehasonlításképpen egy vörösbor esetében a héjnak körülbelül 500 órája van, hogy színt adjon az áttetsző lének. A rozé tehát nem támaszkodhat a héjban található szín-, illat- és ízanyagokra, illetve csersavra sem. Törékeny természetéből fakadóan nem bírja el a hosszas hordóban érlelést, és a fehéreknél egyre gyakrabban alkalmazott seprőntartást sem. A provence-i rozé simogat, csúszik, oltja a szomjat, nincsenek élei, nincsenek sarkai. Bár a frissességet gyakran emlegetik a rozé meghatározó jellegzetességeként, a provence-i rozé soha nem ropogós, nem savhangsúlyos, ennek megfelelően nem készülhet éretlen szőlőből, hiszen nincs, ami az éles savaknak ellentartson, és az aromaszegénységet sem lenne honnan pótolni. Más vidékeken a savak ellensúlyozására és a gyümölcsös jelleg kihangsúlyozásra gyakran hagynak maradékcukrot a borban, a provence-i rozé azonban mindig csontszáraz. 

Miért más a provence-i rozé?

A világ rozéinak túlnyomó többsége a vörösbor készítés mellékterméke: az erjesztés előtt a must leghígabb részét leengedik, így a vörösbor koncentráltabb lesz, a leengedett, színt éppen csak kapott léből pedig rozét készítenek. Provence-ban a szőlőt eleve azért termesztik, hogy rozé készüljön belőle, így korábban szüretelik, amikor az aromák a legélénkebbek, és a savak még frissek. Nagyon lassan és kíméletesen préselik, hogy az aromaanyagokból a legtöbbet tudják kinyerni, a színanyagokból és tanninból viszont a lehető legkevesebb oldódjon ki.
Provence abban a szerencsés helyzetben van, hogy forró, száraz és szeles éghajlatának köszönhetően az organikus művelés itt sokkal könnyebben megvalósítható, mint másutt. A talaj pedig borász szemmel nézve a megvalósult álom: mészköves, palás és vulkanikus eredetű talajok váltakoznak, és ezek mindegyike más karaktert ad a szőlőnek széles játékteret biztosítva a házasítások összeállításakor.
A provence-i rozé az elegancia talán legtisztább megtestesülése a bor világában. Annyira finoman és zavartalanul iható, hogy szinte észre sem vesszük, amikor lenyeljük. És a borásznak, mint láttuk, gyakorlatilag nincs eszköze, hogy a szőlőlé alaptermészetén korrigáljon. Hibátlan szőlővel, gyorsan, minimális beavatkozással kell dolgoznia. Van viszont egy olyan mozzanat, ahol az ízlésére, művészi érzékére kell hagyatkoznia, ez pedig a házasítás. A talajok adta különbségeken túl a mozgásteret a fajták változatossága is bővíti. Összesen 13 fajta engedélyezett, de ebből 5 igazán fontos: cinsaut, grenache noir, mourvedre, syrah és tibouren.

 

 


A Whispering Angel paradoxon
2005 környékén egy piknikus alkatú, már nem annyira fiatal ember elhatározta, hogy elkészíti a világ legjobb rozéját. Mielőtt valami népmesei hős jelenne meg a szemünk előtt, gyorsan tisztázzuk, hogy egy hajdan sikeres, bordeaux-i chateau-tulajdonos család sarjáról van szó, aki sokéves csetlés-botlás után jó szemmel szúrt ki egy piaci rést, majd következetesen alkalmazta a luxusmárka építés és az életmód marketing minden elemét. Bár nyilvánvaló, hogy a bor világában nem volt még egy szeglet, ahol könnyebb lett volna a legjobbat elkészíteni, ma már senki nem vitatja, hogy Sacha Lichine nemcsak az árazásban és a yacht-tulajdonosok fejének elcsavarásában alkotott maradandót, hanem borászati szempontból is a csúcsra emelte a Chateau d’Esclans-t. A szakmai munkát Patrick Léonra, a Ch Mouton Rothschild nyugdíjas főborászára bízta, aki fokról-fokra dolgozta ki a sikerreceptet: érett szőlőt szüretelnek az aromagazdagság érdekében, bogyóválogatással és állandó hűtéssel veszik elejét az oxidációnak, óvakodnak a túlextrahálástól és nem fukarkodnak az elsőosztályú hordók alkalmazásával. Az alaposan kidolgozott üzleti terv ellenére két paradoxon döntő szerepet játszott a sikerben. Az első, hogy a világ legjobb rozéjához vezető úton úgy indultak el, hogy azt kezdettől a világ legdrágább rozéjaként árazták be – a Garrus nagyjából 100 dollár -, ám a piac meghódítása az eredetileg mellékterméknek tekintett – a nagyborokhoz kevésnek találtatott szőlőből készült – és egyúttal a sorban legolcsóbb, Whispering Angel érdeme. A másik paradoxon, hogy miközben a borászat marketingjében a lifestyle, a branding, a glamour, a cote d’azur, a jet set és társaik a hívószavak, a borokban nincs semmi közönséges, nincs engedmény a közízlésnek, éppen ellenkezőleg, kimérten elegánsak, szikárak, klasszikus stílusúak.

 

 

 

Provencei-i rozé történelem
Provence a francia borkultúra bölcsője. Azon ritka borvidékek egyike, ahol a történelem nem azzal kezdődik, hogy „már az ókori rómaiak”, hanem azzal, hogy „már az ókori görögök”. A szőlőt és a bort i.e. 600 körül, Marseille megalapításakor kis-ázsiai görög kereskedők hozták magukkal. Akkoriban minden bor rozészerűen halvány volt, de Provence-ban ez azt követően is így maradt, hogy i.e. 125-ben a rómaiak átvették az uralmat a régióban, és magukkal hozták a vörösbor készítés technológiáját. A Római Birodalom bukása után a provence-i rozé második fénykorát a 14-15. században élte, amikor a szerzetesek által készített borok a királyi udvar és az arisztokrácia tagjainak kedvelt italává váltak.
A harmadik fénykort Brigitte Bardot Saint-Tropezbe költözéséhez kötik, aki ki nem állhatta a tanninos borokat. Minthogy a provence-i szőlők 90 százaléka kék, a borászoknak föl volt adva a lecke: grencahe-ból és mourvedre-ből kellett könnyed, kedves, majdnem fehér bort készíteniük, ha el akarták nyerni Brigitte Bardot tetszését. Jól hangzó történet, de tekintettel arra, hogy Provence-ban a rozé készítésének 2600 éves töretlen történelme van, ebben a formában nyilvánvaló marketing maszlag. Az viszont tagadhatatlan tény, hogy a provence-i rozé képzetköréhez elválaszthatatlanul kötődik a Cote d’Azur szépsége, a filmsztárok és a high life csillogása.
A rozé történetének legutóbbi nagy dobása az volt, amikor a Château d’Esclans 2006-ban piacra dobta a 100 dolláros Garrus-t, ami nagy felzúdulást váltott ki, bevételt viszont alig hozott. A kezdeti évek kudarca ellenére mégis szemléletváltást idézett elő: egyre többen fogadták el, hogy a rozé lehet kifinomult, komoly bor és igényes luxustermék. Ma már se szeri, se száma a különlegesen szép palackokban árult 25-30 eurós rozéknak, és a legmagasabban jegyzett birtokok rozéiért a kereskedőknek éppen úgy meg kell küzdeniük, mint a legnagyobb burgundiak forgalmazási jogáért. A kereslet szemléltetésére elég egyetlen adat: az Egyesült Államokba 2010-ben 123 000 karton provence-i rozét exportáltak, 2016-ban 1 300 000 kartont.

 

 

Figuière – Tündérkert a Riviérán

Gyakran idézett közhely, hogy a borvidékek a világ legszebb tájai közé tartoznak. De az mégiscsak szokatlan, hogy ha a munkások metszés közben felnézve a Cote d’Azurt látják. Márpedig a Figuière-nél ez mindennapos élmény. A korábban Saint André-ként ismert borászat nagyjából félúton fekszik Saint-Tropez és Cassis között, La Londe-les-Maures-ban, a festői szépségű Porquerolles-szigetekkel szemben. A birtok teljes mérete ma 85 hektár, ebből 65 hektáron terem szőlő, a többit mandulafenyők, paratölgyek, eperfák és eukaliptuszligetek borítják. A birtok természetvédelmi területeket idéző szépsége és gazdag állatvilága késztette az előző tulajdonost, még 1978-ban, hogy lemondjon a vegyszerek használatáról, és áttérjenek az organikus gazdálkodásra.
Az éghajlat forró és száraz, a napsütéses órák száma itt a legmagasabb Franciaországban. Ami éppen kapóra jön a borászat vezető fajtájának számító mourvedre számára, amely rendkívül hőigényes fajta. A terület szépségét fokozza, hogy napsütésben a talaj is ragyog, mivel döntően pala alkotja, a legkülönfélébb színárnyalatokban az ezüstszürkétől egészen az okkersárgáig. A vékony lemezű, törékeny pala jó vízelvezetést biztosít, ezért a szőlőgyökerek kénytelenek mélyre hatolni. A tenger közelsége jótékonyan mérsékli a hőmérsékleti szélsőségeket: nyáron akár 5 fokkal is hűvösebb lehet, mint a parttól távolabbi területeken, tavasszal korábban indul a rügyfakadás, a szüret pedig még az őszi esőzések előtt befejeződhet.
A Figuière 1992-ben került a Combard család tulajdonába. Alain Combard a híres Chablis birtok, a Domaine Laroche társalapítója 22 év után döntött úgy, hogy visszatér szülőföldjére, Provence-ba. Az akkor 18 hektárnyi szőlővel rendelkező Saint André borászatra 1991-ben bukkant rá, és azonnal eldöntötte, hogy megvásárolja. Chablis-ban szerzett tapasztalataira építve azt a célt tűzte ki, hogy a rozét is a nagy borok szintjére emeli. A birtokot ma már három gyermeke irányítja, ugyanazzal az elkötelezettséggel és ugyanabban a szellemben. A borászat hitvallása semmit nem változott:
„A jó bor a szőlőben születik, és a jó szőlőnek élő talajra van szüksége. A pincében csak segítjük a természetet, az emberi beavatkozás minimalizálására törekszünk. Tiszteletben tartjuk a természet erőforrásait, az erjedést nem korlátozzuk és nem sürgetjük, kerüljük a fölösleges lépéseket, időt adunk a folyamatoknak, védjük minden parcellánk és fajtánk eredetiségét. Borainkkal a Massif des Maures hegylánc palás kőzetének tisztaságát szeretnénk megidézni.”