Rózsaszín impresszionisták

A rozé a sejtetés művészete, minden megvan benne, de nem teljes valójában, csak árnyként vagy tükröződésként. Ahogy Paul Verlaine Költészettanában kitessékelt mindent a versből, ami súlyos, konkrét vagy nyilvánvaló, ahogy a vásznaikat a szabadban felállító impresszionistákat a formánál jobban érdekelte a változás, a fény vonulása, a félárnyék színének megragadása, úgy a rozé is a futó benyomások, a finom utalások, a súlytalan lebegés műfaja. A rozé siklik, nem lehet benne erőlködés, szárnycsapkodás, a légáramlatokra bízza magát és a szél hullámain szörföl.

Mások boldogan beérnék a sikerrel, pénzzel, csillogással. A rozé ezt már elérte, most arra vágyik, hogy komolyan vegyék. A Whispering Angel átütő sikere és a követők színes karneválja láttán nehéz elhinni, de a prémium rozé koncepciója mindössze másfél évtizede született meg. A tengerparti nyaralások olcsó, kedves, silleresen sötét és enyhén édes rozéi mellett 2005 környékén kezdtek feltűnni az első alig rózsaszín, szigorúan száraz, arisztokratikusan kifinomult rozék Provence-ban. Ehhez hozzáadták a parfümöket idéző palackokat, a Cote d’Azur életérzést, az exkluzivitást sugalló árakat és ez a mozdony azóta is egyre gyorsuló sebességgel húzza maga után a rozé-szerelvényt. A prémium rozék sikerét mások is megirigyelték: elsőként a dél-francia borvidékek csatlakoztak, aztán Spanyolország, majd az utóbbi egy-két évben Olaszország. És most úgy tűnik, rajtunk a sor.

 

Jó rozét készíteni meglepően nehéz. Gyorsan, néhány ecsetvonással kell a kompozíciót megalkotni, ha nem sikerül elsőre, nincs második esély utólagos javításra. Mivel az utóbbi években gyökeret vert a fogyasztók fejében, hogy a halvány szín a minőség jele, és ezt az elvárást a borászok többsége nem meri figyelmen kívül hagyni, a jó rozé készítése már nem egyszerűen kötéltáncra emlékeztet, hanem kötéltáncra hátra kötött kézzel. Úgy kell a héjban található zamat- és illatanyagokat extrahálni, hogy közben elkerüljék a színek és a csersav kioldódását. 

 

Technológiai szempontból 3 fő megközelítés létezik. A leggyakoribb és nálunk is meghonosodott változat a lé leeresztésen alapul, ilyenkor a vörösbor készítés első fázisában a tartályok felső, könnyebb fajsúlyú hányadát leeresztik, és ebből a lazább, halványabb léből készül a rozé. A prémium rozék esetében a szőlőt eleve azért termesztik, hogy rozé készüljön belőle, és a szüreti időpontot ennek megfelelően választják meg. A borkészítés a fehérborok technológiáján alapul, a kíméletes préselés, az oxigén kizárása és a hűtött erjesztés a fő elemek. A harmadik típusú iskolázásnak néhány hónapos hordós érlelés is a részét képezi, egyre gyakrabban seprőn tartással kombinálva. Így sűrűbb, testesebb, szerkezetileg szilárdabb borokat lehet készíteni a gyümölcsök feláldozása nélkül. A hordós érleléssel azonban csínján kell bánni, mert a fából kioldódó ízanyagok és a csersav villámgyorsan képesek felborítani a törékeny egyensúlyt. Márpedig egy rozéból semmi nem lóghat ki.