Weninger Saybritz

Ha a kékfrankosról beszélünk, Franz Weninger neve az elsők közt szokott elhangzani. Ha pedig a pince legjobb területeiről van szó, akkor magyar oldalról a Steiner, osztrák oldalról pedig a Dürrau. De van egy dűlő az Eisenbergen (Burgenland déli alrégiója, közvetlenül a magyar határon), amiről kevesebbet hallunk, pedig sokak szerint a pince legjobb bora innen érkezik. Saybritz a neve, ez a környék legjobb dűlője. Itt van Emma nagynéni hétvégi házának szőlőskertje, amit Franz-ék állítanak át biodinamikus művelésre. Olaszrizling és kékfrankos 45-50 éves tőkékkel, zöld pala kőzeten, pár meredek sorban. Az idős telepítést a kezdetektől kézzel művelik, a sorközöket helyi gyom takarja, a gyökerek mélyen, pala rétegek közt kapaszkodnak. Traktor és a nagy szüretelő csapat talicskákkal együtt itt nem tud lejönni a sorok közé, olyan meredek a dűlő. Itt minden évben a szűk család és pár barát szüretel puttonnyal, reggeli ködben, harmatos fűben.

„Mivel ide nem tudunk bejönni traktorral, a talaj sem tömörödik. Emiatt minden évben az egyik legjobban teljesítő dűlőnk. A sziklás altalaj jól elvezeti a vizet, ezért olyan friss az itteni gyümölcs. Az agyagos feltalaj adja a kerek szerkezetet és a finom édességet. A bor könnyedsége pedig az itteni kilátásnak köszönhető.” – mondja Franz

Mivel mindkettő teljesen egyedi karakter, nem célunk kategorizálni őket, de ha kell, az elkészítésük alapján mindkettőt bátran nevezhetjük természetes bornak. Az olaszrizling taposva, egész fürtökkel ázott fél napon át, majd a présből használt hordókba került, ahol spontán erjedt, majd tíz hónapig érett ugyanott. A kékfrankos pedig a pince többi borához hasonlóan bogyózva erjedt héjon, majd használt hordókban érett másfél éven át mozgatás nélkül. Szűretlenül, derítetlenül kerültek palackba, az olaszrizling esetén minimális kénnel, a kékfrankos pedig hozzáadott kén nélkül.

Az aktuális évjáratból összesen 1-1 hordónyi készült, amiből 4-4 kartonnal tudtunk beszerezni a pince rajongóinak.

Magazin