„Béla és Bandi olyan, mint két csehovi figura” – mondta Zoli, a fotósunk. És tényleg van benne valami. Saját környezetükben végtelenül otthonosan és gyakorlatiasan mozognak, de a Tótvázsony-Balatonszőlős közti „határvonalról” már úgy beszélnek, mintha két külön világot választana el. Az is fontos, hogy ha nincsenek Bandiék, akkor ma talán a Gellavilla sem Szőlősön és a mai formájában létezne. Saját területeik mellett a kezdetektől (1998) ők művelik a Gellavilla szőlőit is. Ha viszont nincs Gellavilla, lehet, hogy nincs ma Béla és Bandi bor traktoros címkével a boltokban és az éttermekben.

Béláéknak nem kínos a csend. Ha nem muszáj, nem beszélnek. Bandi megjegyezte, hogy a kérdéseket sem szereti túlságosan. Most mégis ő volt az, aki kettőjük közül többet mesélt. Talán azért, mert nagy szívfájdalma, hogy a traktorosokról mostanában nem írnak annyit, mint a borászokról.

Mindig Szőlősön éltetek?

Béla: Igen, a faluban meghatározó volt a család. De ehhez a nagyszüleink idejében nem pénz kellett, hanem jól kellett hozzá dolgozni. Kellett a helyismeret, ismerni kellett az időjárást, a területeket. Tudni, hogy mit hova érdemes vetni, telepíteni. Mi pedig a nulláról kezdtük újra 1991-ben.

Bandi: A mi sauvignonunk 50-60 éves, innen indultunk el, ez a szíve-lelke a birtoknak. Egy zárványterület erdőkkel határolva, porzó utak és szomszédok nélkül. Akkor még az országban nagy ritkaság volt a fajta, rajtunk kívül talán még Báthori Tibor dolgozott vele Etyeken.

Az összes szőlőtök itt van a falu környékén: Gella, Száka, Barátszőlő, Málnás, Sóskút. Érzelmi vagy praktikus okokból?

Béla: Nem is akartunk mást, csak mindig azokat a területeket szerettük volna művelni, ami régen a családhoz tartozott.

Bandi: Nekem fontos, hogy tudjam, éppen milyen idő van a szőlőben. Így akármikor bepattanok és kijövök a szőlők közé. Öt traktort ülök meg, mindegyiken másik eszköz van, hogy csak át kelljen ülni, amikor éppen kell.

Béla egyszer így foglalta össze: „Én viszem a pincét, öcsém pedig a szőlőt.” Ez miért alakult így?

Bandi: Amikor apukánkat le kellett váltani, kellett egy traktoros. Kettőnk közül pedig én vagyok inkább a műszaki beállítottságú, Béla pedig jobban kóstol. A másik pedig, hogy nekem kell a szabadság. Nem tudok pincében dolgozni, így nem szólok bele a borkészítésbe sem. Szüret után legközelebb az asztalnál, a poharamban látom viszont. De olyankor szoktam érezni, hogy ezekben a borokban mindig benne vagyok én is.

Mi a legfontosabb a szőlőben?

Bandi: Az, hogy folyton ott kell lenni, mert valahol improvizáció az egész. Nekem fontos az is, hogy a területeknek meglegyen a saját hangulata. Ma csak néhány féle magkeveréket lehet venni. Ha mindenhol ugyanazt vetnénk talajtakarónak, amit a szomszéd is vet, ugyanolyan lenne mindenkié. Én általában kézzel elvetek még pár másik növényt is, aminek más színű lesz a virága. Fontos, hogy látványra is szép legyen a szőlő. Kell, hogy tetszen, mivel közel 365 napot itt töltök az évből.

Hogyan alkalmazkodsz a változáshoz?
Bandi: Nem szeretnék stresszt a szőlőben. Ha napközben a meleg levélre 20 fokos vízzel permeteznék, az igenis fájna a növénynek. Ezért csinálom inkább éjszaka a növényvédelmet. A metszésen is alakítunk: van, hogy egy táblát 2-3 féleképpen metszek a tőkék helyétől, talajtól, kitettségtől függően.

Kedvenc munka a szőlőben/pincében?
Béla: Amikor augusztusban kiürül a pince és palackozunk. Azt szoktam a legjobban várni, mert akkor lezárul egy folyamat. Aztán indul az újabb szüret és akkor mi általában egy hónapig megállás nélkül csináljuk.

Bandi: A metszés, amikor tél van, hó van, hideg van. Jól beöltözöm, és van, hogy szinte három hónapig csak azt csinálom. Ha több területünk lenne, már kikerülne a kezemből az irányítás, de ezt még éppen megtudom csinálni egyedül. Minden tőkét ismerek. Valahol ez is olyan művészet, mint a szobrászkodás. Csak én élő anyaggal dolgozom.