2003 volt, már tartottak a szüreti munkák, Konyári Dani nap végén autózott Budapestre és azon gondolkozott, milyen lehet vezetés közben elaludni. Majd arra ébredt, hogy elvitte a pick-up tükrét egy KRESZ tábla. Azóta ezen a napon tartja második születésnapját. A platón összesen 30 karton chardonnay utazott, akkoriban így rendelt a Bortársaság a pár hektáros pince első évjárataiból.

Húsz éve dolgozunk Konyári borokkal, az első kapavágásnál is ott voltunk a Kishegyen, amikor a pince épült. Azóta a birtok legfontosabb bora a Loliense, aminek megérkezett az új évjárata, a 2019-es, a palackokra pedig sok év után új címke került. Különösebb rákészülés nélkül elmentünk a Kishegyre és eltöltöttünk egy napot Konyári Danival.

Dani sosem ideologizál, sokkal inkább tisztességes borkészítésről, egyszerű és jó dolgokról beszél, amikből az elmúlt húsz évben olyan klasszikusok készültek, mint a Loliense. Közben az is kiderül, hogy nála van élet a boron túl is, hogy mi foglalkoztatja igazán, miért szeretne kevesebb szőlőt, milyen arányérzék dolgozik benne a környezettel kapcsolatban.

Bordói fajták 
 

Mindig kellett dolgozni a szőlőben-pincében, segíteni Apámnak. Ez közel sem volt romantikus, senki sem kérdezte, hogy akarom-e spaklival vakarni a borkövet a betonkád oldaláról. De 1993-ban a nagybátyámmal hármasban elmentünk Bordeaux-ba. Előtte is sokat utaztunk, de akkor fogtam fel először, mit jelent ez a szakma. Azóta is az üde sauvignon blanc alapú fehéreket szeretem és a cabernet alapú testes vörösökkel, bordói fajtákkal foglalkozom. Ha Burgundiába mentem volna először, az is lehet, hogy most a pinot noir-t szeretném, amit sosem kedveltem igazán. Odafelé Elzászon keresztül mentünk, majd megálltunk Párizsban. Június volt, éppen a zene ünnepe, mi pedig fehérbort ittunk és sajtot ettünk a Szajna parton. 1993-ban, 16 évesen, az akkori Magyarországról „kiszabadulni” és látni ezt a világot, nagy dolog volt.

A semmiből találtuk ki az egészet. Kislakon a falu szélén volt egy szántóföld, oda terveztünk egy vendégházat, gazdasági épülettel, mellé volt másfél hektár szőlőnk. Én az USA-ban szüreteltem, amikor 2001 szeptemberében ledöntötték az ikertornyokat. Amint megnyitották a reptereket, kértem egy jegyet a Lufthansától az első európai járatra. Münchenből jöttem tovább, amikor pedig hazaértem, az első este már egy Lajkó Félix koncerten ültem a Zeneakadémián. Másnap pedig itt motoroztam a hegyen, bejöttem a kapun és megláttam ezt a teraszos domboldalt. Akkor ugrott be a gravity-flow, amiről annyit beszélt nekem Anne Moller-Racke, aki előtte a főnököm volt a Buena Vista birtokon, Kaliforniában. Gyorsan kinyomoztuk Apuékkal, hogy kié a terület. Sikerült megegyeznünk, a kislaki pályázatot és a jogerős építési engedélyt pedig eldobtuk. Nulláról ugrottunk egy nagy fejest. 2003-ban még itt kopácsoltak a tetőn az ácsok, amikor a sarkon már fordult be az első fehér Loliense alapanyaga. Másfél hektár szőlőből indult az egész és 18-20 hektárban láttuk a végét, amiből hamar 45 lett. Most végre innen csökkentünk vissza 32 hektárra.

Szőlőt cserélek virágos rétre. Kevesebb területről szüretelünk, ami maradt, az közelebb van hozzánk, de munka közben így is igénybe vesszük a természetet, ez kétségtelen. Nekem nem célom az organikus művelés, de helyette vannak saját projektjeim, amivel próbálom ellensúlyozni a monokultúrát és a környezetterhelést: szőlőt cserélek virágos rétre. Itt az 50-es években mindent eltelepítettek szőlővel, megszűnt az állattartás és az olyan legelők, amilyen a Landordi-tó körül volt. Ezeket állítjuk vissza, ahol tudjuk, a tavat újra kiástuk, illetve a János-hegy tetején gyerekkoromban volt egy azóta teljesen elvadult szép legelő, amit most elcseréltem három hektárnyi szőlőre, hogy visszaállíthassam az eredeti formájába. Nagy költség, ami sosem fog megtérülni, de ha átrepked rajta egy-két lepke és odajön a szarvas is, nekem már megérte.
 

Ennyi idő alatt kialakul egy megszokott rutin. 20 év, az 20 év. Megvan már, hogy mit mi után szed az ember. De persze sem kőbe vésett dolgok nincsenek, sem olyanok, amit abban a pillanatban kell kitalálni. Nincsenek nagy dilemmák és nem akarok már új fajtákkal, új házasításokkal próbálkozni. Két dolog maradt, amit szívesen kipróbálnék: egy kosaras prés a nagy vörösökhöz, a szivattyúzást pedig elengedném. Egyik sem leírható, hogy mit tesz hozzá a végén a borhoz, de azt tudom, hogy a Vega Sicilia és a Cos d’Estournel is így csinálja, ahol gyakran kérem Dominique Arangoïts véleményét. És ez a két birtok az élen jár ebben a kategóriában, semmi sem véletlen, amit csinálnak. Gyakran iszom a boraikat, nagy kedvencem a Pintia és múlt pénteken összekóstoltam a Pávával a 2016-os Cos d’Estournel-t is, amire Robert Parker 100 pontot adott. Persze nem azért, hogy versenyeztessem őket, hanem hogy el tudjam helyezni magunkat a világban. Ez a két birtok pedig nem egy cél, ahová el akarok jutni. Egyszerűen ez az, ami tetszik és szeretem, ha ezt a minőséget megtalálom a saját borainkban is.

Loliense
 

A két Loliense adja a választék gerincét és az első évjáratok óta mindkettő ugyanúgy készül.”

– mondja Dani. A pince legfontosabb bora a vörös Loliense, amiből az első évjárat a 2000-es volt, de 2003-tól már fehér házasításban is készül az akkor épült gravitációs feldolgozóban. Azóta minden leszüretelt szőlőt ebbe a két borba szánják, persze készülve arra, hogy a tartalom és szerkezet alapján végül lesz olyan, ami nem passzol a Loliense képbe.

A fehér nagy részét, közel 40%-át mindig a sauvignon blanc adja, a többi pedig chardonnay és olaszrizling változó arányban. A három fajtát gyakran 1-2 napon belül szüretelik, van, hogy a chardonnay és olaszrizling még együtt is erjed. Az első évjárattól reduktívan, tartályban készül, sosem volt hordós része, a három fajtát pedig rögtön az erjedés után, már újborként házasítják. Alig érik tovább, mint a pince friss fehérbora, a Fecske, mégis annál sokkal puhább, rétegzettebb, szélesebb ízű a finomseprős érlelés miatt.

Vörösboros pince, így a kettő közül mégis a vörös Loliense a nagyobb klasszikus. Bordói házasításban az egyik legjobb itthoni példa sok éve, 2017 után pedig a 2019-es évjárat hozott ismét olyan ízeket, amiből 38% cabernet sauvignon, 36% merlot és 26% cabernet franc házasításával összeállt az eddigi egyik legszebb Loliense. Meleg és barátságos ízű, semmiképp sem hömpölygő vagy nehézkes, inkább élénk, nagyon jó tartással. Mivel fiatal még, fél nap szellőztetés után mutatja a legjobb formáját, benne cassis, szeder, mindenféle fekete gyümölcs a finoman lédús kortyban. A palackokat TCA-mentes dugó és vastag ónkapszula zárja, az új címke pedig szerintünk olyan jól sikerült, mintha mindig is ez lett volna az ikonikus bor palackjain.