Egyetlen más borászat sem képviseli olyan hitelesen és következetesen Rioja történelmét, mint a López de Heredia (ejtsd.: lopederedia). Az 1877-ben alapított borászat 15 méter mélyre ásott ódon pincelabirintusában 13 ezer hordóban érnek a borok

A látogatóközpont ultramodern pavilonját Zaha Hadid tervezte, aztán 100 évet ugrunk, ha átmegyünk a lenyűgöző kóstolóterembe, amely maga a szecessziós szertelenség, végül, ha bejutunk a pincébe is, akkor mintha A Gyűrűk Ura valamelyik jelenetébe csöppennénk: sejtelmes félhomály, hordók ezrei, penész, pókhálók, a modern civilizációnak semmi jele, itt hiába keresnénk acéltartályokat. 

Egy Vina Tondonia megkóstolása 150 évet repít vissza bennünket az időben, és megmutatja, hogy milyenek lehettek akkoriban a bordeaux-i borok. 

A López de Heredia család következetesen kitart az 1880-as években kialakított recept és stílus mellett: csak saját szőlővel dolgoznak, nem használnak fajélesztőt, akár évtizedekig érlelik hordóban a borokat, szűretlenül palackoznak. Összesen 170 hektáron termesztenek szőlőt, a leghíresebb területük a Tondonia, ami talán a leglátványosabb és legjobb dűlő Riojában.

A megbeszélt időpontnál pár perccel korábban érkezünk, a birtok borboltjának helyet adó modern fogadótérben várunk. Nagy az izgatottság, mégiscsak Rioja forrásvidékén, az egyik legautentikusabb helyen vagyunk. A kissé steril vásárlótér egy pillanatra el is bizonytalanít minket: aki utánaolvasott a birtoknak, tudja, hogy itt mindent vastag patinának kellene borítani. A terem végében felállított faszerkezet viszont azonnal visszazökkent minket, a velencei stílusban megépített boros stand azért készült, hogy az 1910-es brüsszeli világkiállításon képviselje a birtokot. Ma, ha valaki félreáll egy karton jó borért, ennél a pultnál fizet.

Közben betoppan házigazdánk, José Luis Ripa. Ízig-vérig boros ember, riojai születésű, több borász felmenővel, nagy helyismerettel. Felesége María José López de Heredia, a pince jelenlegi arca, az alapító ükunokája. Egy perc alatt világossá válik, hogy ma jó társaságunk lesz. José Luis decens hangjában ott van az évtizedes tapasztalat, mégis választékosan fogalmaz, a 145 éves birtok renoméja nagy kincs, látszik, hogy neki a legfontosabb, hogy jól mesélje el a történetet.

A szőlőben kezdünk. Haro központjából (ahol a vasútállomás köré a López de Herediát követve több történelmi birtok is felépült) pár perc alatt kijutunk a természetbe. Amíg a szem ellát, gyalogtőkék szőnyegszerűen terülnek el, gondosan vannak művelve és állandóan fúj köztük a közeli hegyekből lecsorgó hűvös szél. 

A Vina Tondonia közepében állunk, ez az a legendás földnyelv, amit körben az Ebro szegélyez és amit Rafael López de Heredia 1913 környékén telepített be szőlővel.

A talaj, mint a borvilág legértékesebb dűlőiben, itt is agyag és mészkő keveréke, vegyítve az Ebro hordaléktalajával. A borvidék összes meghatározó fajtájával dolgoznak, ezeken kívül viszont egy másik sem kapott helyet. Itt idegen fajtákkal kísérleti szinten sem foglalkoznak. A túlnyomó többség tempranillo, mellette a vörösek lényeges pontja még a garnacha (grenache), a graciano és a mazuelo (carignan). Ezek adnak színt, mélységet, savat, eleganciát az önmagában gyakran visszafogott tempranillonak. Mivel Rioja kapcsán először mindenki a vörösborokra gondol, mi is ezzel kezdtük a felsorolást, viszont itt a fehér fajtákon legalább ekkora a hangsúly. A Tondonia összesen 11 hektárján terem viura és malvasía, a házasításból pedig 10 év érlelés után kerül polcokra a Blanco. Ez a világ maréknyi kultbora közül az egyik, a birtok vöröseinél is keresettebb.

A művelési módszerük leginkább tapasztalati úton alakult ki, bevált módszereken és folytonosságon alapul, ötvözi az organikus és biodinamikus irányokat is, de mégsem függ egyik szabályrendszerétől sem. A folyamatos szél, a helyhez illeszkedő fajták, a mélyre nyúló öreg gyökerek miatt összességében nagyon jó dolga van itt a szőlőnek, kevés a kimondottan rossz évjárat. 

A negyedórásra tervezett szőlőtúra lassan egy órája tart, annyi részlet, műhelytitok, történelmi szál kerül elő, hogy az autóban visszafelé úgy érezzük, már mindent láttunk. Pedig a López de Heredia borok lényege a pincében dől el.

A birtok legalább annyira építészeti látványosság, mint borászat. Az elmúlt négy generációból mindenki hozzátett valamit, így jöttek létre különböző pinceágak és erjesztőterek, mind közül a legszimbolikusabb a középen magasodó torony, ami 1896 óta minden címkéjükön ott van. A neve Txori Toki, ami baszk nyelven annyit tesz, madárház. Don Rafael innen vizslatta a szőlőt reggelente. A birtokról készült fotókon a madárház után legtöbbször a központi erjesztőtér jelenik meg óriási fakádjaival. Ennek a résznek a „Bodega Blondeau” ragadványnév jutott az után a francia négociant után, aki Rafaelnek az első jótanácsokat adta az induláskor. Analóg tér, nincsenek beépített szivattyúk, nem látunk gépeket, sem acélt, sem műanyagot. Cserébe a nagy piros ajtó, amin bejöttünk szándékosan északra néz, erjedéskor így terelik be a szőlők közt is állandóan fújó szelet, ezzel hűtik a kádakat. 

„Sokan amikor belépnek ide, először azt hiszik, hogy ez a múzeum, és a borok valahol máshol, egy sokkal maibb környezetben készülnek. Ilyenkor hibáznak rá a López de Heredia lényegére: mi itt dolgozunk nap mint nap. És az, amit érzünk, az érett bor, a kopott fakádak, a 145 szüret illata mindent átjár, mindegyik borunkban ott van.” – teszi hozzá José Luis, ezzel összefoglalva azt az umamis, balzsamecetes, nemesen érett jelleget, amiről olyan ismertek a boraik.

Innen lépünk át a kádárüzembe, merthogy itt az is van. Ahogy az alapítástól kezdve csak családtagok vezették a birtokot, kívülről érkezett döntéshozó sosem kapott szerepet, ahogy vásárolt szőlő vagy idegen fajta sem érkezett a pince erjesztőterébe, úgy nem lóg ki a képből az sem, hogy a hosszú érleléshez mindig is házon belül készültek a hordók. Sőt, a jellegzetes tölcsér alakú szüretelőputtonyaik is itt készülnek. Legalább öt embert számolunk össze, aki kádárként dolgozik a birtokon teljes munkaidőben.

José Luis-t követve óriási belső terekben járunk 15 méterrel a föld alatt, a térerőnkkel együtt az időérzékünket is elhagyjuk, 13.000 hordó és több mint tíz évjárat érlelődő bora között megyünk egyre mélyebbre. Az erjesztőkádakról lefejtett borok minimum 3, átlagosan 6 évet töltenek itt lent. A különleges évjáratok, a Gran Reservák még tovább, akár 10 évig érlelődnek hordóban. 

A borok stabilizálására a mai napig legjobb eszközünk a türelem. – mondja José. Persze az időnek itt is ára van, a párolgási veszteség óriási, közel 20-30%.

Miközben az 1934-es évjárat még bontatlan és eltérő formájú üvegeit nézegetjük (mire eljött a palackozás ideje, 1942-re az üveggyártás szinte teljesen leállt Európában, így a pincénél elfogyasztott borok kiürült palackjaiba töltöttek), valaki leszalad hozzánk és félbeszakítja José Luis-t: María hívott, az étteremben vár benneteket. Itt derül ki, hogy ő is csatlakozik hozzánk. Együtt ebédelünk, sőt borokat is együtt fogunk kóstolni egy igazi López de Heredia leszármazottal. Bármennyire is jó itt lent ebben az időtlen állapotban nézegetve az elmúlt 100 évből fennmaradt kincseket, José jelzése egyértelmű: induljunk, Mariát nem érdemes megváratni.

Hogy egy részlet se lógjon ki a napból, egy olyan étterem felé vesszük az irányt, ami szintén 1877-es alapítású. A Terete egyben borbolt, hentesüzlet és étterem. Szinte mindenki a legendásan jó sült bárányuk miatt jön el idáig, amit cserépedényekben, fatüzelésű kemencében sütnek ropogósra. A tűz mellett az ötödik, az asztaloknál pedig a hatodik generáció dolgozik. Az ajtón belépve María José üdvözöl minket, kezében egy pohár a ház vörösborából.

Senkinek sem kérdés, hogy ő lesz az asztaltársaság vezéralakja. Még le sem ültünk, már Tokaj történelméről beszél kíváncsian, izgatottan. Éles eszű, rekedt hangú, jelen van és a villogó szemeiben ott van egy állandó meghatottság, ahogy apjáról és nagyapjáról mesél, akik imádtak gyorsan vezetni, és minden vendégükkel a Terete-ben ettek akár hetente hétszer bárányt, annál az asztalnál, ahol most mi is ülünk. A borkóstoló végül elmarad, mert borozás lesz belőle. 

„Mivel mi sosem járunk komoly borkóstolókra, cserébe nagyon szeretjük a saját borainkat inni, hoztunk pár palackkal a kedvenceinkből. Itt lesznek az asztal közepén, töltsetek magatoknak.” – mondja José, miközben egy ránézésre is több tíz éves palackból húzza a dugót. 

Az asztalon közel tíz bor, köztük az 1964-es Blanco, a birtok jelenleg legtöbbre tartott és legkeresettebb bora. Beszélgetés közben María a legnagyobb természetességgel tölt belőle magának és a mellette ülőknek, majd anélkül visszateszi az asztal közepére, hogy megemlítené, mit is iszunk. Ez a fajta keresetlenség járja át minden mozdulatát.

Lehetsz akármilyen jó ember, ha a szőlőd gyenge minőségű, abból soha nem lesz jó bor. A jó borhoz jó terület, éghajlat és hozzájuk illő szőlőfajta kell, olyan emberek, akiknek vannak álmaik és vágyaik, akik tapasztaltak, tanultak és folyamatosan tanulnak, szorgalmasak és tisztelik a természetet, ami egyet jelent azzal, hogy tanulnak tőle. És végül, a jó borhoz jó fogyasztó is kell; olyan, akinek jó ízlése van, aki tudja, hogyan kell egy bort értékelni, megítélni és méltányolni. - María José López de Heredia

Lopez de Heredia Viña Tondonia Reserva 2010

A 110 évvel ezelőtt betelepített Tondonia-dűlő az Ebro jobb partján fekszik, és a teljes terület a Lopez de Herediához tartozik. A Viña Tondoniák mindig összetett, pikáns és élénk borok, de ebben a kiemelkedő évjáratban a szokásosnál teltebb és mélyebb. Az illatban már felsejlenek a tercier jegyek, de még él a gyümölcs is. Narancshéj, szarvasgomba, dohány és humusz mellett kék szilvát és áfonyát mutat. Kóstolva koncentrált, ám egyáltalán nem testes vagy súlyos. Az élénk savakhoz, csiszolt csersav társul a finisben. Komoly, elgondolkodtató, eredeti stílusú bor. Nem mintha hiba lenne most felbontani, de jó tudni, hogy minden Tondonia Reservában legalább 30-40 éves potenciál rejlik.

Viña Tondonia Blanco Reserva 2011
Rioja kapcsán először mindenki a vörösborokra asszociál, viszont itt a fehér fajtákon legalább ekkora a hangsúly. A Vina Tondonia összesen 11 hektárján terem viura és malvasía, a házasításból pedig 10 év érlelés után kerül polcokra a Blanco. Ez a világ maréknyi kultbora közül az egyik, a birtok vöröseinél is keresettebb.

A guggolva és kézzel szedett fürtöket a faputtonyokból öreg bogyózóba borítják, a megroppantott szőlőszemek kevés kocsánnyal együtt a présbe kerülnek, majd az erjedés fakádakban indul. Az érleléskor itt sem óvatoskodnak, a Blanco első hat évét hordóban tölti, majd szűretlenül kerül palackba, ahol további 4-5 évig érik mielőtt a polcokra kerül. Szalmasárga, finoman opálos, az illata semmihez sem fogható, élénk, kedves, összetett. A méz, tejkaramella és a mogyoró finoman olvad össze ezer másik ízzel az érett és kisimult kortyban.

Viña Tondonia Rosado Gran Reserva 2012
Ne kételkedjünk a Tondonia borok állóképességében, a pincénél egy rosé is készül, aminek futó évjárata a 2012-es. Ez a bor a világ érett roséinak szűk, de annál komolyabb mezőnyében igazi legenda. Tempranillo, garnacha és viura házasítás rövid áztatással, fában erjesztve, 4 évig tartó hordós érleléssel, szűretlenül palackozva. Akárhonnan is nézzük, ez a bor friss és élő, hanyatlásnak nyoma sincs. Ilyen borhoz kell nagyon jó helyről szüretelni és jókor palackozni.

Viña Tondonia Tinto Gran Reserva 2001

A türelmes borász akár 20 évig is kivár, a Gran Reserva jelenleg futó évjárata a 2001-es. Ennyi év alatt más borászatok felépülnek, többször stílust váltanak, akár gazdát is cserélnek. Az aktuális Gran Reserva 70% tempranillo mellett graciano, garnacha és mazuelo házasítása. A feldolgozás megegyezik a Reserva metódusával, a bogyózás után a fajták vegyesen erjednek héjon, majd hordókba fejtik őket a pince legmélyebb pontjára. A lényeg ez után következik, a borok 10 évig itt maradnak, évente kétszer mozgatják őket, ilyenkor lefejtik a hordókból és házi tojásfehérjével derítik. 2011-ben jött el a palackozás ideje szűretlenül, 2021-ben pedig kiengedték a pincéből. Nehéz lenne egy-egy részletet kiemelni egy ennyire összetett világból. Ez a bor az autentikus és oxidatív rioják legnagyobbja.