Ha az ember Tokajban van, akkor Szepsynél is van. Az Istvánnál. Eddig nem is volt kérdés, hogy melyiknél. Szepsy István ikon, és egy ikonhoz mindig el kell menni. Most először történt velünk, hogy nem az apával, hanem a fiával beszélgettünk a pincében és a Szent Tamáson. Az idősebbik István gyógyul, egészségi állapota még nem tette lehetővé a hosszabb nyüstölést. Úgyhogy az ifjabbikat faggattuk, és közben azon járt az eszünk: ilyen családi háttér mellett nem lennénk a helyében. Erre mi történik? Ugyanott ül egy „kicsi én”, ahol az apja szokott, ugyanolyan higgadtsággal, szakértelemmel, hitelességgel mesél, mint az édesapja.

Megszűnt minden más,

2018. szeptember 1-gyel kizárólag a családi cégben dolgozom. És élvezem. Persze amióta apu beteg lett, kicsit mindenki keresi a helyét, apa feladatait részben szét kellett osztanunk, aminek a szakmai oldala egyszerűbb, de vannak komoly nehézségei is, hiszen a személyes kapcsolat például nem öröklődik automatikusan az új generációval.

Apu

néha a Szent Tamáson üldögélő gondtalan nyugdíjasként akar élni, néha a korábban megismert fáradhatatlan, hiperaktív borászként pörögne. Úgyhogy most közösen mentoráljuk egymást: ő tanít engem a szakmára, én pedig őt a türelemre – folyamatosan piszkálom az egészsége miatt, hogy rendesen végezze a gyakorlatokat, amelyek a rehabilitációhoz kellenek. Haragszik is rám marhára.

Egy ritmuson

élünk a szőlővel, ez természetes egy ilyen családi pincénél, ahol mindenkinek megvan a napi tennivalója, és minden tennivaló a szőlőben kezdődik. Azt szoktuk mondani, hogy apa van leginkább egy ritmuson vele – januárban a furmint is, ő is mélynyugalmi állapotban vannak.